You're my scandal (Larry Stylinson)

Huszonnegyedik

Harry

Kibaszott bilincsekben vezetik elénk, kis alakja elveszik az ocsmány narancssárga kezeslábasban. Sokat fogyott, rengeteget, ezt első ránézésre meg tudom mondani. Nem feszül már fenekére úgy az anyag, ahogy korábban tette, csuklója vékonyabb és az arcéle is sokkal élesebben látszik a kócos tincsekben szemeibe lógó haja alatt. Nem néz rám egészen addig a pillanatig, amíg már csak egyetlen méter választ el minket, de ahogy a tekintetünk találkozik, azonnal megértem miért. Kinézetre alig pár napos heg húzódik a bal szeme alól a felső ajkáig tartón és megszakad a szívem, ahogy némán esedezik a bocsánatomért. Csak hozzá akarok lépni és olyan szorosan ölelni, hogy elfelejtse akármilyen szar is történt vele, lecsókolni minden fájdalmát és meggyógyítani minden sebét akármilyen kurva nyálas is ez. Szerencsémre James még azelőtt ránt vissza a felkaromnál fogva, hogy a szürke szoba sarkában álló őr "Nincs érintkezés!"-t kiálthatna. Angyal megtört félmosollyal ül le velem szemben, térdét finoman az enyémnek simítva az asztal alatt. Épphogy csak megérint, máris ellep az olyan rég hiányolt forróság. Annyira kívánom őt, hogy már szinte fáj. És annyira féltem őt, hogy már szinte fáj.

- Jól vagyok – kezdi köszönés helyett – Csak elestem.

- Rosszabbul hazudsz mint valaha – rázom meg a fejem, és kék íriszei játékosan csillannak meg – Egy hete sem vagy benn, Lou, mi az istent tettek veled?

Még engem is meglep milyen keserű a hangom. Választ persze sosem kapok a kérdésemre, mert Corden ennyi személyeskedést enged nekünk, mielőtt egy "Nem érünk erre rá"-val rátér a lényegre. Megrögzötten bámulom Angyalt a legrövidebb végtelenségeknek tűnő ideig, egyetlen szót sem fogok fel abból, amit az ügyvédünkkel beszél, csak követem eperszín ajkai mozgását és gyönyörű vonásai változását. Csak arra eszmélek már fel, hogy finomam megbök az asztal alatt, pillantásával aggódón kutatva az enyém után.

- Minden oké, édesem? – súgja, hangjából mégis üvölt a félelem.

- Persze, bocsánat én csak...fáradt vagyok. Nem aludtam túl jól mostanában.

A hajamba túrok, erősen megtépve a tincseket, teljesen fölöslegesen. A régi mozdulat már mit sem segít, újabban többre van szükségem. Jóval többre. Louisra.

- Nemsokára kijutok, ígérem. Minden rendben lesz.

- Akkor lenne minden rendben, ha a kisherceg beszélne végre az édesanyjával – okoskodik közbe az a barom James és esküszöm ha nem állnának gumibotos rendőrök öt rohadt méterre már nekiestem volna. Angyal értetlenül összevont szemöldökkel kapkodja köztünk a tekintetét és érzem, hogy magyarázattal tartozok neki, de képtelen vagyok megadni azt. Képtelen vagyok bevallani, hogy gyáva vagyok meglépni azt az egyetlen lépést, amink még hátra van hogy kihúzhassuk a szarból amibe miattam került. Cordennek persze nincsenek ilyen problémái, érzéketlenül vázolja fel a helyzetet Louisnak. Legszívesebben elfutnék és soha többet vissza sem néznék, de a székek közt enyémnek simuló comb maradásra késztet. A hangja halk és nyugodt, amikor megszólal.

- Nincs jogom ezt kérni tőle, nektek meg pláne nem – szemez keményen az ügyvédjével – Anne nélkül kell megoldanunk, ha pedig úgy nem megy, akkor vállalom a következményeket.

- Milyen következményeket, Tommo? – szűri idegbetegen a fogai közt James – Nem tettél semmit az isten szerelmére!

- Mint tudjuk az itt nem számít – vigyorodik el a szépséges férfi gúnyos-keserűn. Kiráz a hideg ettől a mosolytól, mert eszembe juttatja mennyit változott Louis az elmúlt hónapokban, csakis miattam. Eltűnt a kedves, jóhiszemű tanár akit megismertem, eltűntek a szemüvegek és lakkcipők, eltűnt az emberekbe vetett bizalom és a naivság. Eltűnt belőle minden, amit ki nem állhattam, eltűnt minden ami nem én vagyok és bár megígérte, hogy nem akar majd megváltozni miattam, megtette. Talán anélkül, hogy észrevette volna, anélkül, hogy akár én észrevettem volna. Ez nem Louis és mégis. Azzá vált, akivé bár azt mondtam, hogy igen, soha nem akartam, hogy váljon. És csak magamat okolhatom.