Fekete doboz

04. | Kicsi a világ

Nem értettem mit mondott, mert nem spanyolul beszélt, ezért összevont szemöldökkel gondolkodtam, hogy mit is csinálhatnék. Bárcsak itt lett volna Susanita! Ő tud egy csomó nyelven az egyetem miatt. Én meg? Egyedül csak azt a nyelvet tudom, amit én beszélek. Végül úgy döntöttem nincs veszítenivalóm és megszólaltam az anyanyelvemen.

- Elnézést, de nem értem mit mond.

Nagy meglepetésemre a férfi kék szemeivel szórakozottan vizslatott és nagy mosolyra húzott szájjal megszólalt, de ezúttal értettem is, mert spanyolul beszélt.

- Csak annyit mondtam, hogy jó választás a könyv. Én már olvastam. - a hangjában egy kis akcentust véltem felfedezni, ami jó állt neki. Álljunk csak meg! Miket beszélsz Nuria?! Hogy állhat jól valakinek egy akcentus?

- Öhm... köszönöm! Nekem még hiányzik egy párszáz oldal. Netán európai?

- Igen. Ennyire érezhető az akcentusom? Máltai vagyok, éppen hazafele tartok. Maga?

Egy ideig gondolkodtam, hogy elmondjam e hova megyek, de végül úgy voltam vele miért is ne. Elvégre úgyis egyszer láttam életemben ezt a férfit és társaságnak pedig jó volt, mivel így hamarabb ment az idő is.

- Én is Máltára repülök. Mexikói vagyok, a fővárostól nyugatra élek egy nagyvárosban. Mindegy ezt nem értem miért osztottam meg. Az a lényeg, hogy egy cégnél dolgozom és engem küldtek egy megbeszélésre, mert akit küldtek volna valamiért ki kellett rúgni és rám esett így a választás. Egyébként nyugodtan tegeződjünk! Juj bocsi, iszonyúan sokat tudok beszélni!

- És ahogy látom gesztikulálni is. - utalt arra, hogy éppen hevesen mutogattam mesélés közben. Hoppá.

- Bocsánat.

Csak ismét nevetett az idegen, én pedig kezdtem kínosnak érezni magam. Ennyire nevetséges lennék?

- Colton vagyok, Colton Holland. - nyújtotta felém a kezét.

- Nuria Reina Santiago. - fogadtam el tenyerét, ami kellemesen meleg volt. Miután kezet fogtunk, hirtelen hűvös lett az enyém.

- Örülök a találkozásnak, Nuria! - mosolygott ismét.

{...}

- Nem is tudtam, hogy így találkoztak. - vágott közbe Dalila.

- Hogy érti? - kérdezte a férfi érdeklődve, hiszen most először szólalt meg magától a hölgy és ezt nem hagyhatta annyiban.

- Tudja mint mondtam, egészen jó lett a kapcsolatom a kisasszonnyal az alatt a rövid idő alatt és az úrfi is ugyanazon a járaton utazott, amelyiken Nuria. Azt hittem elolvasta már a naplót. - nézett furcsán a férfira.

Gwilym csak legyintett egyet. Túl büszke volt ahhoz, hogy bevallja, be jelölte mit kell elolvasnia csak véletlenül össze kuszálódtak a jelölő címkék. Na meg, úgy vélte nem pont egy idegennek fog igazat adni.

- El is. Csak tudja annyira érdekes a történet, hogy vétek lenne ennyi mindent kihagyni. Ennek a lánynak tehetsége volt az íráshoz, annyi szent! - és ezt végülis tényleg így gondolta.

A férfi tekintete végül megállapodott azon a részen, amikor a napló tulajdonosa már lassan készülődött a felszállásra. Nem is törődött a vele szemben ülő nővel, hanem folytatta tovább az olvasást.

{...}

Miután Colton eszébe jutott, hogy valamit még elfelejtett elintézni, elnézést kért és elment. Én pedig úgy gondoltam, hogy itt az ideje nekem is távoznom és megindultam a repülőgép felé. Út közben még megnéztem gyorsan, hogy mindenem megvan és semmit nem felejtettem ott.

Mielőtt át léptem az ajtót, még gyorsan vissza néztem a reptérre és az égre, hogy én bizony bár nem mentem ki innen, mégis New York már rajta volt a "helyek ahol eddig jártam" listámon. Még elég gyatra volt, mert csak Mexico City, illetve az előbb említett New York volt rajta. Meg persze a szülővárosom, de úgy gondoltam annak nem kell helyet kapnia a listán. Továbbá ezek szerint úgy látszott, hogy még bővülni fog Rómával és Luqa községgel, ami nem tudtam mit takar, csak azt, hogy Máltán itt fogok helyileg leszállni, illetve Valletta, a megbeszélés helye. Don Javier rá írta a lapra, amit kaptam tőle, hogy Máltán a reptérről huszonnyolc perc tömegközlekedéssel a főváros, de várni fog rám egy taxi, ami röpke tizennyolc perc alatt oda visz engem. Igazából szerintem az a tíz perc nem számított sokat, de örültem neki, mert még sosem ültem taxiban.

A járatom pontban este nyolc órakor indult és volt még addig tíz percem. A jegyem most viszont nem az ablakhoz szólt, hanem az az mellett levő székhez. Viszont úgy voltam vele, ha szerencsém lesz, akkor olyan ember ül mellém, aki mellett ugyanúgy látni fogom én is a felhőket. "Tapasztalt" utas révén úgy döntöttem, hogy az indulásig hátralevő percekben olvasok. Elő vettem a könyvemet és kinyitottam a legutóbb abba hagyott résznél. Elolvastam egy mondatot, de újra meg kellett ezt tennem, mert bár a szemem olvasta, mégsem tudtam felfogni miről szólt. Gondolatban valahol egészen máshol jártam. A nemrégiben megismert férfi körül forogtak az elképzeléseim. Vajon keresett, amikor vissza ment és nem talált ott, ahol beszélgettünk? Vagy vissza se ment, hanem indult is egyből tovább?

Megráztam a fejemet. Mégis ki nekem ez az ember, hogy ilyeneken gondolkodom? Senkim. Ráadásul valószínűleg életemben akkor láttam először és utoljára.

Amikor már eltelt az a tíz perc is és el kellett volna indulunk, idegesen csattantam fel. Ugye nem valami meghibásodott? Vagy elhalasztják a járatot? Nem, akkor valószínűleg fel se engedtek volna a gépre.

- Mi lesz már! Miért nem indulunk?

- Már csak egy utasra várunk, éppen a maga mellett ülőre. Mindjárt itt lesz. - adta tudtomra kedvesen Dalila, a légiutas - kísérő hölgy.

- Nem értem. - ráztam meg ingatva a fejemet. - Itt lehet késni?

Dalila egy pillanatra elgondolkodott, azután végül szólásra nyitotta a száját és jól meggondolva mit fog mondani, végül bele kezdett.

- Igazából nem egészen, de ilyenkor pár másodpercet tudunk még várni, amikor tudjuk, hogy becsekkolt és jelzi felénk is, hogy valami történt.

Az új információ tükrében megköszöntem a szívességét és tovább olvastam a könyvemet. Szóval gond egy szál se. Mostmár iszonyúan kiváncsi voltam mégis ki az, aki miatt ennyire meg kell váratni egy egész repülőgépet.

- Nézze csak, már itt is van! - szakított félbe Dalila úgy egy oldal elolvasása után.

Normális esetben még egyből fel is néztem volna, hogy kiről van szó, de pont egy roppant izgalmas résznél tartottam. Ezt pedig egyik utas figyelme sem vehette el. Vagyis... így gondoltam. Aztán amikor meghallottam a pár perce megismert hangot és utána a hozzá tartozó arcot is megláttam, azonnal el is feledkeztem még arról is, hogy egyáltalán mit olvastam eddig. Bár egy ideig azzal szerencsétlenkedett, hogy felrakja a poggyászát felülre.

- Elnézést a késésért, de kerestem vala... - kezdte a magyarázkodást, de amint észre vett meglepődötten folytatta tovább. - Mindegy is, inkább be ülök a helyemre, hogy el is tudjunk indulni.

Beült az ablak mellé, én pedig szomorúan konstatáltam, hogy termetéből adódóan sajnos most sem fogom látni a felhőket. Dalila ment is tovább, hogy segíthessen a többi utasnak is, a mellettem ülő férfi pedig hitetlenül nézte az arcomat.

- Nuria, tényleg te vagy az? Kerestelek, de amikor vissza mentem már nem voltál ott. Azt hittem soha többet nem találkozunk már. Utána jutott eszembe, hogy lehet egy járaton utazunk és ha szerencsém van találkozunk még, de azt nem gondoltam volna, hogy még a helyem is melletted lesz. Úgy látszik tényleg kicsi a világ, bár csak egy reptéren belül találkoztunk.

Csak kínosan elmosolyodtam és rá jöttem, hogy valószínűleg még várhatók arra, hogy megtudjam mi fog történni a könyvben és bizony ezen az úton nem fogok unatkozni.

- Úgy látszik Isten is azt akarta, hogy mi még találkozzunk.