Szív, szóló, szerelem (COYA)

3. Fejezet

Azt hittem, Ruari csak kedvességből ugrik velem haza, de mint menet közben kiderült, otthon felejtette a cipőjét. Péntek lévén nem kezdtem bele a tanulásba, így viszont rengeteg időm maradt. Előkerestem egy bakancsot a szekrényemből, amiben nem sülök meg, és még nem szakadt le róla a talpa. Oké, szakadt cipőm még nekem sincs, de ezt a lábbelit még Ruari is elfogadhatónak minősítette volna. Aztán előtúrtam egy harisnyát is, hála az égnek elsőre egy lyuk nélkülit kaparintottam meg, és a ruhával együtt betettem őket a hátitáskámba. Komótosan átsétáltam Ruariék házába (az ajtó természetesen Christensen biztonsághoz híven nyitva volt), és megálltam a barátnőm háta mögött, aki látszólag éppen ádáz csatát vívott a ruháival. És azóta is várok.
További negyed óra múlva úgy döntök segítek neki, és egyel nyugodtabb tempóban kutakodom a szekrényében. Nagyjából két percbe telik megtalálni a tűsarkúját, elrejtve, hogy Suri (aki utálja a magas sarkút) nehogy elvegye.
    - Mikorra is megyünk?
    - Ötre.
    - Most van három. Van egy óránk - nézek az órámra.
    - Akkor még be tudunk nézni Suri órájára, ugye? Anya küldene neki uzsonnát.
    - Menjünk - mondom nagyobb lelkesedés nélkül.
    - Amúgy is rég láttam Theot.
Na igen. Én is rég találkoztam az egykori tánc tanárunkkal, de én direkt kerülöm. Túlságosan fájdalmas vele találkozni.
Theo igazán karizmatikus ember a maga valójában. Éjfekete göndör haja állandóan repked körülötte, és átható sötétbarna szeme, azzal az egyetlen világoskék csíkkal úgy jár, mint az ötéveseké a kilátó tetején. Azt a kis csíkot heterokrómiának nevezik. Én meg gyönyörűnek.
Theo a maga idejében (ami vagy tíz évvel a születésem előtt volt), feltörekvő hatalmas tehetségnek számított, és senki sem értette, miért ment el inkább tánctanárnak a színpadi táncolás helyett. Én sem, bár egyszer elmagyarázta, mekkora hívást érzett és érez máig a tanítás iránt. A lehető legjobb tánctanárt kaptam, akit csak lehetett. Aztán mindezt eldobtam magamtól.
Lassan két hónapja, hogy utoljára jártam a kocka alakú táncművészeti iskola közelében. Pontosabban a katasztrofális előadás után két nappal, mikor elmondtam Theonak, hogy a továbbiakban ne számítson rám a kisebbekkel.
Most kicsit kelletlenül követem Ruarit az épületbe, ahol azonnal megcsap a büfé felől érkező saláta és krumpli illat. Érdekes elegy, de két fajta táncos létezik: a folyton fogyni akaró, és az állandóan éhes és kimerült. Néha a keverékük is előfordul, de ők vagy egyáltalán nem járnak büfébe, vagy rántotthúsos szendvicset hoznak otthonról.
Előttünk elcsörtet egy csoport hetedikes, és el is tűnik az egyik terem ajtaja mögött. Mind csili-vili ruhát visel. Valószínűleg az orosz származású Katyerina tanárnőhöz mennek show-táncra. És tippre főpróbájuk van. Egy unott tekintetű nálam idősebb lány (Alice) a vállát masszírozva csukja be maga után az ajtót, és morogva sétál el az öltöző felé.
    - Kiket látnak szemeim?
A hang a karzatról érkezik, ahova Theo támaszkodik, kopott zakóban, nyakában csíkos sállal, megkeverve az öltözetét egy sildes sapkával, és egy rugalmas nadrággal.
    - Üdv, Lakk-uraság! - integet felé vidáman Ruari. - Nézd, kit sikerült elhoznom?
    - Jó látni, Coya! - mosolyog rám, és int, hogy menjünk fel hozzá.
Lakk-uraság a nevét egy lakk cipőről kapta, amit egyszer véletlenül a fellépő ruhájával együtt betett a mosásba, és az előadásán, ahova minket is meghívott, végig csúszkálta benne a parkettet, még így is hatalmas sikert aratva, ami jól mutatja, hányan is ismerik el őt a művészek közt.
Megkérdezhetnénk, miért nem ő maga jön le, de az órámra nézve rájövök, hogy a kétperces szünete után mindjárt rohannia kell vissza a modern táncosaihoz (középhaladók [7-10 évesek]: péntek, 14:00-16:15), hogy a nyújtás után még legyen egy kis játék.
    - Hogyhogy erre?
    - Soraya otthon hagyta az uzsonnáját - vigyorog Theora Ruari, és belecsap a feltartott tenyerébe.
Kissé kényszeredetten, de követem a mozdulatot.
    - Aztán megyünk tovább táncolni.
    - Csak nem? - húzza fel csodálkozva a szemöldökét. - Vagy ez inkább egy buli lesz, ahol fitogtatni akarod a tudásod, miközben Coya vigyorogva néz a sarokban? - ráncolja össze az orrát gunyorosan emlékeztetve Ruarit a korábbi táncos estjeinkre.
    - Ezúttal őt is ráveszem valahogy.
    - Na azért, Razzles. Bár azt megnézném, mikor ezt a makacs macskát a parkettre kényszeríted.
    - Öt perc és jövök - grimaszol rá Ru, és elindul az öltözők felé.
    - Hogy vagy? - néz rám mosolyogva Theo.
    - Fáradt vagyok - felelem őszintén és röviden.
    - Milyenek a táncórák a híres Edgewaterben?
    - Még nem kezdődtek el. Addig jó.
    - Még mindig nem változtattál a véleményeden?
    - Nekem a tánc a versenyekről szólt, és a győzelemről. Most már nem jelent semmit.
    - Legalább nekem ne hazudj! - csóválja a fejét minimális sértettség nélkül. - Régen balettos akartál lenni, én is tudom. Az első állami versenyeden döntötted el, hogy utat váltasz. A modern tánc... ott csillogsz igazán. És ezen nem változtatott a térded sérülése.
    - Csak szeretnék túllépni az egészen - sóhajtok.
    - Nem fogsz.
    - Hogyan? - vonom fel a szemöldököm.
    - A táncod hozzád tartozik, még nem is tudod, mennyire. És ha elfelejtetted volna, láttam azt a röntgent. A balettben is képes lennél kiemelkedni, nemhogy ebben a rugalmas stílusban!
    - Én...
    - Hoppá! Mennem kell! - ugrik a levegőbe, majd megtorpanva felém fordul. - Pont a te lányaiddal van edzésünk. Nincs kedved köszönni nekik?
    - Nem - mondom, olyan őszintén, mint egy bicska, ami nem halálos.
    - Akkor szervusz, Kóla! Találkozzunk máskor is!
Befut a terembe, és a résnyire nyitva hagyott ajtó túl oldaláról magához inti a kislányokat. Felül kerekedik rajtam a kíváncsiság, és belesek. A rózsaszín dresszes kiscsajok bolygónyira tágult szemmel hallgatják Theot. Már akkor tudom, mire készül, és a szememet forgatva, mosolyogva visszahúzom a fejem, nehogy a gyerkőcök leskelődésen kapjanak. Épp időben, mert a következő pillanatban csapódik ki az ajtó, és húsz törpe rohan meg visítva.
    - Kóla!
    - Miért jöttél, Coya?
    - Ugye megint tanítani fogsz!
    - Annyira hiányoztál!
    - Milyen az Eggswater?
    - Az nem Eggswater te hülye!
Mint mindig, most is kissé elveszek a gyerektengerben, de egy cseppet sem bánom. Igyekszem válaszolgatni minden törpének, akik közül többen felhúzzák az orrukat, mikor közlöm, hogy nem jövök vissza hozzájuk a sok tanulnivaló miatt... Ez még kamunak is rosszul hangzik. Amin még a tízévesek is átlátnak.
Végül Theo vet véget a hangzavarnak, mikor is öltözni küldi a csipet-csapatot. Épp nyitja a száját (talán hogy rámutasson, tényleg van háttere annak, amit korábban mondott), mikor Suri és Ruari megérkezik a következő táncosokkal. Ez a csoport is tele van ismerősökkel, így külön örülök, amikor egy köszönés és integetés után Ruari karon ragad, és kimenekít az ajtón.
A következő húsz perces buszút alatt Ruari győzköd arról, hogy táncoljak este vele is, persze reménytelenül. Nekem a hétre ennyi elég is volt tánc-közelből. Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni a tánc szakon.
Tiffany szüleinek a háza akár egy modern palotával is felér. Nem akarok elhamarkodottan ítélkezni, de abból, amit eddig tudok róla (végzős, minden lében kanál, táncszakos pletykakirálynő) gondolatban csak az előző iskolám elkényeztetett cicáihoz tudom hasonlítani.
A ház már egészen megtelt emberekkel, főként a nappalinak tűnő terem, hiszen a sarokban bárpult áll (fura...), középen pedig táncparkett (még furább). Nem tudom, hányan akarnak egy személyi diszkóban lakni, de úgy tűnik, Tiffany családja közéjük tartozik.
Az Edgewater színe-java a tánctéren ropja, vagy éppen sörrel(?) töltött műanyag pohárral a kezében beszélget. A Zoék vigyorogva integetnek négy srác közül, mikor meglátnak, mi pedig kicsit kevésbé lelkesen viszonozzuk.
Elsőre nem is indul olyan rosszul az este. Razzles bemutat rengeteg nemrég szerzett barátjának, akik valahogy (valószínűleg Ruari természete miatt) be is fogadnak, nagyobb ellenvetés nélkül az ivászatukba. Én ugyan három óra alatt is csak pár kortyot iszok, hiszen a részben ázsiai genetikám alacsonyan szabta meg a részegséghez kellő pohárkák számát.
Később Ruarit Liam a táncparkettre viszi, aki engem is magával húzna, én azonban mosolyogva elhárítom a lelkesedést, és inkább egy bárszékre ülve figyelem, ahogy enyhén becsípett barátném érzelmes táncát lejti Samu felé pillogva. A magyar srác úgy tűnik, jelenleg egész jól elvan a haverjaival, talán ennek köszönhetem, hogy engem megkímél a társaságától.
Hála a pokolnak azonban nem sokáig maradok partner nélkül, és itt indul el zuhanórepülésben az estém. Legalábbis az alkoholgőzös levegőben így tűnik, bár otthon biztos máshogy látom majd a dolgot, tiszta fejjel...
Nem fordulok oldalra, de hála a periférikus látásomnak így is tiszta, hogy egy bőrdzsekis kéz támaszkodik a pultra mellettem. Jace még el van foglalva a barátaival, úgyhogy én szigorúan feltűnés mentesen felemelem a bal karom, és a pultra könyökölve megpróbálom eltakarni az arcomat vele. Feltűnés nélkül. A srác nevetve utasítja vissza az egyik lányt, aki táncolni hívja, mire a csajszi egy másik fiút kezd fűzni, aki viszont rögtön beadja a derekát. Jace hamarosan egyedül marad, miután a két haverja hangosan megbeszéli, hogy hova érdemes menniük könnyíteni magukon, Tiffany pedig nyomban ott terem, és kikíséri őket az ajtóig, nem kockáztatva a fürdő, vagy más helységek tisztaságát.
    - Bocs, Jace, de a haverjaid borzasztóak részegen - libben vissza hamarosan, és szinte érzem, ahogy megakad a tekintete rajtam.
    - Szia Coya! - kínkeservesen emelem fel a fejem, de azért villantok felé egy kedves mosolyt. - Örülök, hogy eljöttél!
    - Ismered Coyát? - pillant a lányra csodálkozva Kedveske.
    - Én mindenkit ismerek - néz rá meghökkenve Tiffany. - , főleg, ha az államok táncversenyének nyertese az!
Érzem a pírt felkúszni az arcomra, de azért próbálok büszkén mosolyogni. A '17-es verseny. Az utolsó körben rontottam, és Alaszka versenyzője kis híján megelőzött. Akkor először akartam abbahagyni.
    - Jól vagy? Hogyhogy csak úgy ülsz itt?
    - Ruari túl boldognak tűnik ma. Nem akarom szem elől veszteni.
    - Ruari?
    - Ja, tényleg, szóval Rory.
    - Áh... Ruari az igazi neve? Azt fiúknak szokták adni.
    - Nem csak. De nem tőlem tudod, oké?
    - Nyilván! - nevet rám. - No jó. Nekem mennem kell, Jace, ne hagyd, hogy csak üljön, mint egy szobanövény!
Ez lenne az estém halálos ítélete. És azonnal végre is hajtatik.
    - Nem tudtam, hogy te is táncos vagy - vonja fel az egyik szemöldökét. Az emberek akik ezt meg tudják csinálni mindig kicsit mások életébe belemászósnak tűntek.
    - Kérdezted? - emelem föl én mindkettőt.
    - És miért is nem akarsz táncolni? Ne gyere Ruarival!
    - Fáradt vagyok.
    - Öt másodpercen belül találj ki valamit, vagy oda kell hogy vigyelek... Tiffany parancsa szent... - néz rám sötéten, de nem dőlök be neki, csak elfordítom a fejem. Míg egy kezet nem érzek meg a derekamon, ahogy felemel.
    - Hé, tegyél le!
    - Tiffany parancsa szent - ismétli. - Mondj egy indokot!
    - Megsérült a térdem! - bököm ki a féligazságot, mire letesz, a tánctér közepére. Kösz.
    - Nem látszik a járásodon - néz rám kétkedve.
    - Rajtad sem látszik, hogy sötét vagy.
    - Mert ilyen tökéletesen nem is lehetek az - villant rám egy félmosolyt, miközben megpörget.
    - Vagy csak jól leplezed ezzel a fekete dzsekivel, Seggfej.
    - Hiába könyörgök, ugye? - sóhajt, és olyan tempóban vezet, hogy nincs időm válaszolni.
Mármint nem azzal van a baj, hogy ne tudnám követni, csupán a mozdulatok közt nincs elég időm felé fordulni. Egyem azt a csöpp kis egóját. Nyilván tisztában van vele, hogy ehhez is ért. Mondjuk értékelem, hogy nem azt a kívülállók által modern táncnak nevezett vonaglást próbálja rám erőltetni, amit a körülöttünk lévők nagy része rop.
Valamikor a szám vége felé, egy fordulat közben feltűnik, hogy Samu engem bámul, Ruari meg őt, és kis híján bőg, ami Liamnek fel se tűnik. Ruari arca eltereli a figyelmem, és rosszul lépek, amitől kibicsaklik a bokám. A fájdalom felkúszik a térdembe, és megroggyan a lábam, de rögtön felfedezem az esélyt, hogy kimenekítsem Ruarit az önsajnálatából.
    - Vhohohó! Jól vagy? - támaszt meg a könyököm alatt Jace.
    - Mondtam, hogy nem jó a térdem - nézek rá dühösen, mire fürkészőn pillant rám.
    - Add a kezed! Keresünk egy kanapét, és idehívom neked Ruarit. Oké?
Bólintok, és a karjára támaszkodva elbicegek egy fotelig. Csoda, hogy egy is üresen áll. Így ülve a térdemből eltűnik a fájdalom, és csak a bokám zsibbad enyhén. Utálom a lábam. Jace eltűnik a tömegben, nemsokára viszont Samu érkezik a helyére, és aggódva leguggol elém.
    - Mit csinált Moran? Kitekerem a nyakát!
    - Nyugi! Csak Ruari elterelte a figyelmem, és rosszul léptem... Menj vissza a haverjaidhoz!
    - Dehogy megyek! Megvárom, amíg a Cleopátrám jobban lesz!
    - Már jobban vagyok, Caesar, csak hagyj már békén! - fürkészem idegesen mögötte a tömeget, de későn.
Az emberek közt botorkálva Ruari igyekszik felém, aztán meglátja, hogy kivel beszélgetek, elfehéredik az arca, vet felém egy gyilkos pillantást, és majdhogynem rohanva veszi az ajtó felé az irányt.
    - Francba! - sziszegek, és felpattanok faképnél hagyva Samut, csakhogy két lépés után egy felsős fiúba botlok, akinek a kezéből kiesik a pohár, és a tartalma egyenesen a farmer felsőm ujján köt ki...
    - Uh, bocsi - néz rám, és imbolyogva valami törlőkendőt próbál keresni, de a karjára teszem a kezem, és inkább leállítom, mielőtt még valamit ledönt.
    - Jól vagy, Cena? - ér utol Samu.
    - Nem Cena, hanem Coya! - fordulok felé dühösen, aztán egy másodpercig mindketten lefagyva nézzük a másikat. - Oké, ezt később megbeszéljük. Megfognád ezt nekem? - folytom belé a szót, mikor meg akar szólalni, a kezébe nyomom a felsőm, és sarkon fordulva ismét Ruari felé vetem magam.
Épp az ajtó előtt kapom el, és már majdnem meg is ragadom a vállát, hogy magam felé fordítsam, mikor egy tűsarkús láb lép elém, amiben elegánsan hasra vágódom. Ezúttal biztos vagyok benne, hogy a fájdalmat nem csak képzelem a térdembe.
    - Jaj, nagyon sajnálom! - guggol le a csillogó cipő tulajdonosa.
Mondjátok, hogy ez nem a szerencsék napja: menet közben a második pohár tartalma is a ruhámon landol, ezúttal a felső részénél, átfolyva a könnyű tüll anyagon, így a szoknyám alsó rétegét is átitatva. - Jaj, annyira béna vagyok! - nyávog tovább a lány, és segít felállni.
Leállítom a szabadkozását (bár a hatodik érzékem azt súgja, hogy nem lehet valakit így véletlenül elgáncsolni), de nem becsülöm alá a részegség határait, és enyhén bicegve indulok meg az ajtó felé, ami mögött Ruari időközben eltűnt.
A barátnőm a lépcsőn ül, és... nem tudok mit szépíteni rajta, hangosan bömböl. Jobban be lehet csípve, mint gondoltam.
Megborzongok a hidegtől, de erőt veszek magamon, és leülök mellé az egyik fokra.
    - Ru...
    - Hagyj békén! - nyögi ki bedugult orral.
    - Razzles...
    - Azt hittem, tényleg számíthatok rád! - bőg hangosan. - Erre direkt eljátszod, hogy kimegy a bokád, és magadhoz vonzod őt!
    - Dehogy is! Razzles, térj már észhez!
    - Akkor mégis mit csináltatok? - néz rám bedagadt, és összehúzott, dühös szemmel.
    - Én leginkább próbáltam lekoptatni, hogy beszélhessünk - fogom meg a kezét.
    - Tényleg? - néz rám csodálkozva.
    - Tényleg. Te jó ég, mennyit ittál, hogy ezt képzelted rólam?
    - Keveset... talán picit többet... Miért csak rád tud figyelni?
    - Fogalmam sincs! - sóhajtok, és átkarolom.
    - De tényleg nem akartál semmit?
    - Persze, hogy nem!
    - Akkor jó. Jó barát vagy - mondja nehezen forgó nyelvvel.
    - Ruari...
    - Hmm?
    - Van valami, amit el kell mondanom - hunyom be a szemem szorosan.
    - Mit? - kérdezi bágyadtan.
    - Valaki leöntött... én meg ideges voltam... és véletlenül elmondtam Öcsinek a nevem...
Érzem, ahogy megmerevedik, aztán halkan megszólal.
    - Coya! Én nem vagyok rád dühös... megbízom benned... De... Ettől az egésztől függetlenül... Most nagyon kell hánynom egyet...
Elnevetem magam, és segítek neki felállni, de aztán a maradék büszkeségével elutasítja a segítségemet, és egyedül botorkál el a magassarkúiban valahova a kert másik felébe. Szegény Tiffany és szegény szülei. Össze akarom magamon húzni a farmerdzsekimet, de azt bent hagytam, így csak a karomat fonom össze magam előtt. Már nagyon szeretnék hazamenni, felhívni Liut, elmondani neki, hogy megint milyen hülye helyzetbe keveredtem... Napról napra esik a hőmérséklet, és ma különösen hideg van. A kezemmel próbálom felmelegíteni a lábamat, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Egy pár másodpercig nem is érzem a meleget, és csak késve fogom fel, hogy valaki kilépett a házból.
    - Megvagy? - pont rá volt szükségem, hunyom le a szemem.
    - Kösz, Jace, minden rendben.
    - Te most a nevemen szólítottál? - kérdezi tettetett döbbenettel, aztán hangnemet vált. - Mit csináltál a ruháddal?
    - Direkt a tűsarkak királynőjének pohara alá álltam, hátha leönt - nézek rá sokatmondóan.
    - Meg fogsz fázni.
    - Így van.
    - Legalább a földre nem kéne leülnöd.
"Most az evidenciáknál tartunk?" , forgatom meg a szemem, de nem válaszolok neki, csak a kezemmel átfonom a térdem, és masszírozni kezdem az egyre jobban liluló bokámat.
Pár pillanattal később a bőr jellegzetes illata kúszik az orromba, ahogy Jace rám teríti a dzsekijét.
    - Éljen! Most már mindketten le fogunk betegedni - nézek a vékony, fehér rövidujjúra, ami feltűnik a feketeség hiányában. És túl vékony...
    - Én gatyában vagyok - mutat rá a tényre. - De nagyon szívesen!
Kis csönd után bocsánatot akarok kérni... úgy az összes nyersességért, meg csöppet sem rám valló bunkóságért, amit kapott tőlem az utóbbi napokban, de aztán feltűnik Ruari a ház sarkánál, mire felpattanok, ezzel megúszva a számomra kínos pillanatot. Jace szintén feláll, és megvárja, míg Razzles közelebb ér.
    - Coya, menjünk haza! - néz rám, máris sötét karikákkal a szeme alatt.
Legalább hamar kijózanodik, állapítom meg, miközben kinyitja az ajtót.
    - Jace! - fordulok a srác felé - Köszi a táncot, meg a segítséget... meg ezt a csodát - nyomom a kezébe a bőrdzsekit.
    - Vigyázz Ruarira! - válaszol halkan, megemelve a szája sarkát.
A bejárattól egyenesen be lehet látni a nappaliba, úgyhogy Samut hamar kiszúrhatnám... de előtte a tűsarkak tulajdonosának még szúrósabb tekintetével találom szembe magam. A jelenés amint meglát, lefagy, aztán megvetően elfordul, és Tiffanyhoz kezd beszélni. Akkor nem hallucináltam, hogy elgáncsolt. Csak adna valaki egy értelmes magyarázatot a megérzésemre...
    - Ru, ki az ott szemben? - fordulok a barátnőmhöz, mire ő szédelegve, hunyorogva, összehúzott szemöldökkel próbálja követni a tekintetemet.
    - Kicsoda?
    - Aki olyan, mint Kylie idősebb mása.
    - Nyilván Kylie anyja...
    - Ruari! A pult mellett, Tiffanyval beszélget.
    - Ja! Uh... Ha jól látom, Maisie az.
    - Vagyis?
    - Kylie nővére. Csak nem tudom, miért imbolyog ennyire... nem tud járni magassarkúban?
    - Ruari, csak te dülöngélsz - támasztom meg gyorsan oldalról, mielőtt eltanyál.
    - Ja, huh, oké.
    - Mit hoztál magaddal?
    - Csak a táskámat - mutat maga mellett a fogasra, mire megkönnyebbülök, hogy legalább a cuccait nem kell hajkurásznom.
Óvatosan a karjára akasztom a zöld retikült.
    - Fél percig megleszel nélkülem?
    - Menj csak - motyogja.
Bevetem magam az emberek közé, és hamar meg is találom Samut az egyik fotelben ülve, amint épp három másik random arccal röhög valamin. Amint meglát, felpattan, aztán szédülten vissza is esik a székbe, nem kis derültséget váltva ki a nyilvánvalóan százharminc százalékosan józan barátai körében, akiknek legalább ötvenöt fokos fordulatot vett az élete ma este. Lassan újra megpróbálkozik a mozdulattal, és ezúttal sikerül is talpon maradnia. Odalép hozzám, mire a helyére rögtön leül egy évfolyamtársam, aki még a Zoéknál is rövidebb szoknyát húzott. Nagyjából színre és hosszra megegyezik egy gekkóval. Mármint a szoknya (habár...). Gyorsan visszakérem tőle a dzsekim (amit nagyjából három percébe kerül megtalálni), és elbúcsúzok tőle, ami sokkal hosszabb időt vesz igénybe, mint terveztem, tekintve, hogy mindenáron meg akarja velem beszélni, hogy mikor menjünk randira, és mivel ezúttal jogosan, Ruari testi épsége miatt, másnapig le akarom pattintani, majdnem sírva fakad.
Nagyjából negyed óra múlva térek vissza Ruari mellé, miután Samunak szentül megígértem, hogy másnap beszélünk, és kiverekedtem magam a táncoló tömegből.
Megint buszozunk. Ezúttal szokatlan módon csendben ülünk, mert Ru pár perc alatt elaludt.
Ráírok Liura, de nem válaszol, pedig kettőkor neki még elég korán szokott lenni. Csendben hallgatom, ahogy Ruari a vállamon szuszog, és próbálom nyitva tartani a szemem. A buszon a sofőr bácsival együtt ülünk összesen hárman, aki kedvesen megkérdezi minden megálló előtt, hogy ébren vagyok-e, és kétszer még viccet is próbál mesélni, de végül a kezemben forgatott telefon csipogása ment meg csak az elalvástól.
A hirtelen zajra megrándulok, és majdnem el is ejtem a készüléket, mire Ru a vállamon morogni kezd. Óvatosan letekerem a fényerőt, hogy ne zavarjam az álmát, és megnyitom Liu üzenetét... Nyitnám, csakhogy az üzenet ismeretlen számról érkezett.
"Minden rendben, Napsugár?" Ki más is lehetne?
"A busz tökéletes biztonságban van" válaszolok az egyetlen és igazi (a mai nap után kevésbé hatalmas) Seggfejnek.
"Ruari?"
"Nem, Coya."
"lol. Mármint Ruari hogy van?"
"Csendben"
"Ajjaj..." "Kidőlt?"
"Nem, meghalt..."
":)"
"Ez nem olyan vicces ám"
"Sok sikert a hazacipeléséhez" "Jó éjszakát"
"Csodaszépet"
Enyhén rándul az arcom a mosoly irányába. Mégiscsak jóban leszünk mi Jace Morannal. Legalább valami humora van.
    - Kisasszony, Fenyves utcát mondott, igaz?
    - Igen - emelem fel a fejem mosolyogva.
    - Ó, csak nem a gavallérjától kapott üzenetet? - mosolyog rám a bácsi huncutul.
    - Még csak az kéne - nevetek rá vissza. - Csak az egyik ismerősöm az iskolából.
    - Biztos? - hunyorít rám.
    - Száz százalékosan - erősítem meg.
    - Hát, kisasszony, lassan keltheti a barátnőjét, a következő megálló a Fenyves utca.
    - Köszönöm az ébrentartást, és a figyelmet!
    - Ugyan, a kisasszony feldobta ezt a késői munkát a mosolyával - nevet rám, és lekanyarodik az útról a megállóba.
Nagy nehezen legalábbis alvajáró módba verem Ruarit, aztán a hóna alá nyúlva támogatom le a buszról.
    - Jó éjszakát, és kitartást! - integetek, még mielőtt a bácsi becsukja az ajtót. - Grisham úr, igaz? - nézek a névtáblájára.
    - Igen kisasszony, és szintén azt kívánom! Meg lehetőleg egy messzi találkozót! Nem szeretem, mikor ilyen fiatal lányok ilyen késői, veszélyes estén egyedül közlekednek...
    - Hála önnek, biztonságban voltunk - mosolygok utoljára, ő pedig integetve becsukja az ajtót, és elhajt.
Nem irígylem... Hajnali fél háromkor lenni a munka közepén...
Mire a bejárathoz érünk, valamennyire helyrepofozom Ruarit ahhoz, hogy az ásítozó Suri előtt már rendesen legyen képes megállni, ugyanezt viszont nem mondanám el a Maisievel való találkozás nyomait viselő bokámról, ami, bár a buszon pihent, most újult erővel kezd lüktetni, a térdem meg a rend kedvéért szintén becsatlakozik a buliba...
Csodálkozva látom, hogy a nappaliban még ég a lámpa, de aztán a felhajtón meglátom Liu kocsiját, és ez mindent megmagyaráz. Valószínűleg azért nem válaszolt, mert anyával beszélget. Vagy apával.
Az ajtót szerencsére nyitva hagyták, így nem kell a kulcsommal bajlódni. Anya a konyhában áll, és egy tányért törölget. Csendben int.
    - Jól érezted magad?
    - Nagyon - mosolygok rá vissza.
    - Liu ma itthon marad - suttogja. - Legyél csendben, szerintem már alszik.
    - Rendben.
Anya ad egy puszit, aztán egyedül hagy a konyhában. Én amilyen csendben csak tudom kinyitom a mélyhűtő ajtaját, és kiveszem belőle a bokámra tartogatott zselémet. Egy darabig csak borsóval próbálkoztam, de a tánc komoly és veszélyes sport, bárki bármit mondjon is...
Felbattyogok a fürdőszobába, lehámozom magamról a még mindig enyhén nedves ruhát, fogat mosok, kis híján csendben leverem a fél polcot, miközben sminklemosót keresek, aztán felhúzom a pizsamámat, és rövid, csendes fél lábon ugrálás után ledobom magam az ágyra. A táskámat megpróbálom csendesen tenni le a földre, mire természetesen a tartalma csendes csattanással a földre borul. Ennyit erről. Motyogva kapkodom össze a füzeteimet, könyveimet, utoljára hagyva a matekot. De csak véletlenül. Tényleg!
Ahogy megtanulta, félig felgyűrt lapokkal sikerült leesnie, és tekintve a tantárgyat, csak kicsit sajnálom a barna füzetet. Két ujjam közé csippentve emelem fel, mikor is ismerős-ismeretlen gyöngybetűket pillantok meg benne. Elgondolkozom, de nem, egészen biztos vagyok benne, hogy a mai matekon olvastam jegyzetelés helyett. Horkantva dobom a füzetet az asztalomra, és helyette a telefonom után nyúlok.
"Nem kértem segítséget! Van egy ok, amiért nem figyelek matekon!"
"Nem kértem padtársat!" érkezik a válasz hamarosan. Már írnám vissza a csípős üzenetem, mikor jön az újabb: "Szívesen" "Megint" toldja meg a biztonság kedvéért.
Erre úgy döntök, hogy nem vagyok köteles válaszolni, és csendesen lecsapva a mobilom az éjjeli szekrényemre magamra húzom a takarót.

3. Fejezet. Az egyik első, amit megírtam. Coya fejemben lévő ruháját pedig már majdnem meg is varrtam.