Nélküled nem megy

21.rész

Hajnalban Noah nyöszörgő hangjára ébredtem. Karjai már nem fonódtak a testem köré. Helyette az ágy szélében volt összekuporodva, és vízbe habarodva. Fájdalmasan nyöszörgött és artikulálatlanul kiabált. Nem hangosan, de nagyon rémisztő volt az egész szituáció. Ijedten kaptam utána, hogy le ne essen az ágyról. Az arcát simogattam, puszikat hintettem a homlokára, és próbáltam felébreszteni. Szavakat suttogtam, hogy ez csak álom, keljen fel. Szinte már sírtam, annyira megrémültem. Úgy remegett, mint a kocsonya. Aztán erősen megráztam a vállát, de erre sem reagált. Alig egy perc elteltével, mikor már tehetetlen voltam, Ernest lépett be az ajtón, majd odasietett a testvére mellé. Két keze közé fogta az arcát, majd erősen rákiabált, hogy keljen fel. Azonnal az ajtó irányába kaptam a fejem, nem szerettem volna, ha bárki meghall minket. Noah egy erősebb kiáltás után magához tért. Ziláltan kapkodta a levegőt, de le sem vette a szemét a testvéréről.

– Te is? — kérdezte elfojtott hangon.

– Igen tesó, én is. Itt vagyok most már, nincsen semmi baj — olyan pillanatban volt részem, amit örökre a fejembe véstem. Ernest magához húzta a testvérét, és úgy ölelték egymást, mintha az életük múlt volna rajta.

– Honnan tudtad? — hangom erőtlen volt, még mindig sokk hatása alatt voltam.

– Tudod az ikrek érzik egymást. A fájdalmat, az örömöt, a bánatot. Ezek a rémalmok pontosan egyszerre kezdődnek nálunk, és mindig ugyanazok. Csak én megtanultam kezelni őket, vigyáznom kell rá, nem hagyhatom, hogy mindent ő cipeljen — itt jött az a pont, mikor megvétóztam az elméletem, miszerint Noah a legerősebb a családjukban.

Ez a srác, képes volt kezelni a saját rémálmait azért, hogy felkelhessen, majd átjöhessen az éjszaka közepén a testvéréhez, hogy megvédje és megnyugtassa. Könnyes szemmel vizslattam őket, majd Noah rám emelte a tekintetét.

– Jól vagy?

– Hogy én jól vagyok-e? Neked volt valami rohamszerű rémálmod, és azt kérdezed, hogy én jól vagyok-e? — kiakadtam, ezek a fiúk szoktak egyáltalán saját magukra gondolni?

– Megleszel? — Ernest hangja féltő volt, még mindig aggódva vizslatta az ikrét.

– Persze, menj csak, köszönöm — azzal a testvére indult is, hogy elhagyja a szobát, de Noah utána szólt. – Hé tesó, szeretlek! — Ernest arcvonásai ellágyultak, beletúrt a hajába, majd lehunyta a szemét.

– Én is szeretlek Noah — majd kilépett az ajtón.

– Annyira, de annyira megijesztettél — bújtam a fiú ölelő karjai közé.

– Ne aggódj Destiny, már jól vagyok — ismét zárkózott lett, ez pedig még jobban elszomorított.

Látta rajtam a feszültséget, így közelhajolt hozzám, hogy megcsókolhasson. Néhol gyengéden a számba harapott, majd az ajkai a nyakamra vándoroltak. Oldalra döntöttem a fejem, míg a kulcscsontomig ért, amit picit megszívott, majd haladt volna tovább, de rajtam eluralkodott a pánik. Úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, nem esett jól az érintése, ezért durván ellöktem magamtól. A fiú értetlenül bámult rám, majd rájött a hirtelenségem okára. Lassan lehunyta a szemét, miközben fújtatott egyet.

– Nekünk ez nem fog működni — tudtam, hogy ebben igazam van.

– Már miért ne működne? El se kezdtük — fáradt szemei kipattantak, szinte már villámokat szórt.

– Tudod Noah, képtelen leszek megadni számodra azt, amire minden férfinak szüksége van. Olyan érzésem van, mikor úgy érsz hozzám, mintha valaki bemocskolná a testem, mintha bántani akarnál. Tudom, hogy nem így van, de képtelen vagyok ellene tenni. Rosszul vagyok ha valaki így érint meg. Nekem ez nem egy-két hét, vagy egy-két hónapba fog telni. Te pedig nem fogod bírni. Nem akarok egy nap arra kelni, hogy az ágyam mellett ülsz és elújságolod, hogy nem én tehetek róla, csakis te, de nem bírtad tovább és le kellett feküdnöd mással. Nekem pedig igazat kéne adnom, mert nincs ember aki ezt kibírná — mire befejeztem a magyarázatom, a fiú arca zavarossá, de legfőképp dühössé vált.