My babes - Babáim (Hu)

Thirty-seven

Hosszú és meddő viták forrása a kérdés, mi szerint sportoljon-e a kismama a terhesség alatt vagy sem. A legtöbb szakember azt javasolja, hogy ha a terhesség előtt gyakran, akár meghatározott időnként végeztünk egy bizonyos mozgásformát, akkor azt semmiképp ne hagyjuk hirtelen abba, csupán a terhesség előrehaladtával csökkentsük az intenzitását. Arra is figyelmeztetnek azonban, hogy ha a terhesség előtt semmilyen sportot nem űztünk rendszeresen, akkor ne a terhesség alatt vágjunk bele egybe. Azt mondják, hogy az a legfontosabb, hogy fokozottan figyeljünk arra, hogy mit mond a testünk, és adjuk meg neki – ha mozgást igényel, akkor mozogjunk, ha pedig kimerült, pihenjünk.

Én soha életemben nem voltam egy kimondott sportlady, mindig is inkább a könyvmoly, kicsit talán stréber lányok táborát erősítettem. Az egyetlen sport, amiben magamra találtam és hosszú távon is képes voltam végezni, az a pilates volt. Ezért javasolta a doktornő, hogy nézzek be a terhes tornára, amit egy kolléganője tart a kórház egyik tornatermében. Minden hétköznap más időpontban tartja – hétfőn délután háromtól, kedden egész korán, reggel nyolctól, szerdánként ahogy ma is, este héttől, a csütörtök újra a délelőtté, olyankor 11-től, pénteken pedig öttől – annak érdekében, hogy minél több kismama találjon magának megfelelő időpontot, ami a munka mellett is belefér. Azt mondta, ha valakinek mind az öt időpont megfelelő, mert nem dolgozik, vagy épp rugalmas munkaidőben dolgozik, akkor akár mind az öt nap is elmehet, ha úgy érzi, a teste minden nap igényli ezt a fajta mozgásformát. Ugyanakkor ha valakinek csak egy időpont jó, mint például nekem a szerdai, de úgy érzi, hogy gyakrabban szeretne tornázni, akkor az illető az órán tanult gyakorlatokat elvégezheti a többi napon akár otthon is egyedül, hisz semmilyen különleges eszköz nem kell hozzá.

Úgy döntöttem gyalog megyek a kórházba, mert a húsz perc séta nem olyan sok, az időmből pedig kitelik, van rá fél órám még úgy is ha 10 perccel korábban oda akarok érni, hogy legyen időm átöltözni. A táskám sem volt túl nehéz, még annak ellenére sem, hogy reggel betettem egy váltóruhát és egy edző cipőt a tornához.

A kórházhoz érve felsétáltam a második emeletre, mert ezen az emeleten van úgymond minden ami a gyerekekkel kapcsolatos. Itt található a szülészet és az újszülött osztály, valamint a gyermekosztály is, sőt a nőgyógyászok is ezen az emeleten rendelnek.

A tornateremben egy a harmincas évei elején járó hölgy megmutatta, hogy jobbra találom az öltözőket és elmondta, hogy használjam nyugodtan a szekrényeket is. A szekrényekhez nincs kulcs, de ha valaki szeretne hozhat magával lakatot. A hölgy azonban – akit, mint időközben kiderült, Reninek hívnak – azt mondta, hogy szerinte felesleges a lakat, mivel az öltözőbe úgyis csak a tornatermen keresztül lehet bejutni és mi egész idő alatt a teremben leszünk.

-Szia! Emma vagyok – mutatkozott be a lány, akinek a cuccai mellé letettem a padra a táskámat.

-Szia! Én Rozi vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek – mutatkoztam be én is.

-Szintúgy. Először vagy itt? – érdeklődött, miközben átvett egy sportmelltartót. Az fölé már nem vett semmit, amit praktikusnak találok abból a szempontból, hogy kevesebb lesz a szennyese. Fázni pedig biztosan nem fog, mert azt ugyan nem tudom, hogy az edzés alatt mennyire fogunk kimelegedni, de a teremben kimondottan kellemes a levegő hőmérséklete.

Emma körül-belül 5 évvel nézett ki idősebbnek nálam. Barna haja rövidre volt vágva és kedves mogyoróbarna szemei voltak. Megvárta míg én is átöltöztem, így amikor felálltam, hogy kimenjünk a tornateremben feltűnt, hogy csupán a vállamig ér. Karcsú, sőt kimondottan sportos alakja volt, az a fajta akin szinte csak oldalról látszik hogy terhes a gömbölyű hasa miatt.

A kismama tornán tizennégyen voltunk, plusz Reni, aki a tornát tartotta. Minden gyakorlatnál gondosan elmondta, hogy mire figyeljünk oda, ha pedig valamit nem tudtunk vagy valami nehezen ment, olyankor készségesen segített. Összességében kimondottan jó hangulatban telt a torna és a végére még el is fáradtam.

Emmával az edzés után is beszélgettünk az öltözőben, sőt megismerkedtem két másik lánnyal, Rebivel és Lizával. Rebinek derékig érő szőke haja és zöldes-kék szemei voltak, megtudtam hogy harmadéves média szakon és már a 26. hétben van. Ő volt négyünk közül a legmagasabb, nálam majd egy fejjel magasabb, míg Liza körül-belül egymagas volt velem. Liza haja a háta közepéig ért, göndör és barna volt ahogy a szemei is. Ő a férje fodrászatában dolgozik, akivel másfél éve házasodtak össze, nem sokkal Liza érettségije után, amiből rájöttem, hogy helyes volt a feltételezésem, miszerint nagyjából egyidősek vagyunk. Kimondottan sok dolgot megtudtam róluk öltözködés közben, ami nem meglepő tekintve, hogy Lizának szinte be sem állt a szája. Csacsogása még sem volt idegesítő, kellemes hangszíne volt, az ember valahogy szívesen hallgatta. Ő volt az egyetlen, akiről egyértelműen kiderült, hogy házas, a többiek nem meséltek sem párkapcsolatról, sem a baba apjáról. Igazság szerint nem bántam, hogy nem feszegettük túl sokáig a témát, mert én sem szívesen meséltem volna róla. Liza a tizenegyedik hétben van, Emma babája pedig már 30 hetes, az ő hasa gömbölyödik leginkább. A legalapvetőbb információk között osztották meg velem, hogy mióta terhesek, sőt hozzám is ez volt az egyik első kérdésük, és ettől valahogy az volt érzésem, mintha ez egy olyan alapvető kérdés lenne a kismamák között, mint az egyetemi kolesz közösségi termében az, hogy „Hányadikos vagy?”. Ez a gondolat ráébresztett, hogy nem is ismerek rajtunk kívül senkit, aki terhes lenne, ezért jó érzéssel töltött el, hogy ők ilyen kedvesek voltak, és szinte azonnal beszélgetni kezdtek velem. Végül is nem árthat, ha vannak olyan ismerőseim, esetlen barátaim, akik ugyanazon, vagy legalábbis hasonló dolgokon mennek keresztül mint én és meg tudjuk osztani egymással a tapasztalatainkat.

Miután mind átöltöztünk, a tornateremből kiérve elbúcsúztunk. Lizára már várt a férje, Emmára pedig egy lány, aki olyan volt, mintha Emma lett volna pár évvel idősebb kiadásban és mint kiderült a nővére. Rebi az ellenkező irányba indult el, azt mondta, hogy egy vizsgálatra kell még mennie. Liza és a férje olyan gyorsan tűntek el, mint a kámfor, Emma és a nővére pedig a mosdókat vették célba, így pillanatok alatt találtam magam megint egyedül. A gondolataimba merülve indultam el én is arra, amelyik irányból jöttem az edzés előtt élvezve, hogy magam vagyok a gondolataimmal és nem kell senkire figyelnem. Nem mintha annyira zavart volna, hogy Liza és a lányok folyamatosan szóval tartottak, csupán egyszerre egy kicsit sok volt, a kávézóban az utóbbi hetekben nem voltam hozzászokva az ilyen mértékű információáradathoz. Annyira elmerültem ezeknek az új információknak a feldolgozásában, hogy észre sem vettem, hogy rossz folyosóra fordultam be. Csak akkor tűnt fel, amikor egy nővérpult mellett elsétálva egy tucat gyerek között találtam magam.

-Jó napot! Segíthetek valamiben? – kérdezte kedvesen az egyik nővér összezavarodott arcomat látva, majd mint aki hirtelen megvilágosodott, aprót csapott a homlokára – Ó, elnézést, maga jött az önkéntesektől? Jöjjön velem, a gyerekek már nagyon várták, itt…

-Nem, én nem… - szóltam közbe, amikor rájöttem, hogy félreértésről lehet szó, és valószínűleg összekevertek valakivel. A nővér újra összezavarodtam nézett rám, ezért összeszedtem magam, hogy a tekintetem és a gondolataim se kalandozzanak el a csillogó szemű, ugyanakkor néhányuk kissé gyengének tűnő, esetleg fájdalmakkal küzdő gyerekek között – Elnézést, nem hiszem hogy rám várnak, én csak terhes tornán voltam itt, és épp kifelé tartottam az épületből, de azt hiszem eltévedtem.

-Ó, bocsánat, akkor összekevertem valakivel. De buta vagyok – csapta magát homlokon újra (úgy tűnik, ez egy gyakori szokása lehet) az órájára nézve -, hisz az önkéntesek csak negyed óra múlva jönnek. Jöjjön velem, megmutatom, merre vannak a lépcsők, onnan már könnyen kitalált majd.

-Köszönöm szépen! – viszonozta kedves mosolyát, majd elindultunk visszafelé a folyosón.

🌻

Sziasztoook! Meghoztam a következő részt. Mindenképp írjátok meg a véleményeteket!

Egy ideje hanyagoljuk Kriszt, ezért jövőhéten újra az ő szemszögéből láthatjuk majd a dolgokat.

❤️❤️❤️