Egy apró lépés feléd D. R BEFEJEZETT

Tizenhetedik fejezet

April

Április 9. péntek

A tó körül szinte senki nem volt rajtunk kívül, így fellélegezve ültem el az egyik padra. Pierre pedig követett.

- Hogy-hogy itt vagy? –kérdeztem, közben az üveg épületből áradó fényeket mustráltam.

- Gondoltam kiruccanok kicsit, aztán eszembe jutott, hogy itt élsz –magyarázta, mire elmosolyodva bólintottam.

- Ja és most pedig egy kisvárosi bálon vagy --kuncogtam.

- Nem olyan rossz, mondjuk nem volt könnyű ide találni --dőlt hátra a padon.

- London közelében van, még is olyan eldugott helynek tűnik --sóhajtottam.

- Az a Luke... Érdekes volt --váltott témát.

- A volt barátom –feleltem, mire kirázott a hideg.

- Valahogy sejtettem --bólintott.

- Friss a dolog?

- Mondhatni, de én már régóta nem akartam vele lenni --vontam vállat, majd hirtelen kinyílt a távolban az üvegajtó, és egy ismerős alakot pillantottam meg. Apám ingerült léptekkel közelített felénk. A levegő szinte megfagyott körülöttem.

- April Morgen! --hangja olyan élesen csengett az estében, hogy összerezzentem, amit Pierre is észrevett.

- Mi a baj? --álltam fel, mire Pierre is.

- Még is mi a baj?! Elbújsz itt egy idegen fiúval? Szerinted ez milyen fényt vett ránk? Azonnal menj be! --mutogatott ingerülten az épület felé.

- Ő egy barátom! Nem érdekel ki mit gondol –közöltem, közben Pierre illedelmesen akart viselkedni és a kezét nyújtotta, de apám tudomást sem akart róla venni.

- De engem igen is érdekel --ragadta meg a karomat ingerülten és ebben pillanatban megbántam, hogy Pierre-t ide hívtam.

- Uram! Elnézést, de nem bánhat így Aprillel --állt közénk, vagy is inkább elém, amitől apámnak kidagadtak az erek a homlokán.

- Még is kivagy te, hogy megmondod mit csinálhatok a lányommal? --kiabálta ingerülten, mire Pierre kezét megfogtam.

- Hagyd, kérlek --motyogtam.

- April! Azonnal menj be! --morogta, én pedig Pierre kezét fogtam még mindig.

- Inkább elmegyünk –közöltem, mire apa még ingerültebbé vált.

- Nem mész sehova!

- De igen! Elég volt belőletek, és a városból ennyi idő! Összeszedem a holmimat és elmegyek --húztam magam után Pierre-t, és apát kikerülve az épület felé mentünk. Útközben elengedtem a kezét, és nagyon reméltem, hogy apám nem jön utánunk.

A tömegen keresztül átvágtunk, majd mielőtt a kijárathoz értünk, megálltam és Pierre felé fordultam.

- Megvársz kint? Elköszönők anyától --sóhajtottam.

- Persze –biccentett, majd zsebretett kézzel kiindult. Körbe néztem, majd anyát megpillantottam a barátnői társaságában. Azaz a kisváros szörnyetegeivel. Elindultam feléjük és összeszedtem a gondolataimat.

- Anya --szólítottam meg, mire felém fordult.

- Na végre! –sóhajtotta, majd mosolyogva közéjük húzott.

- De rég láttunk, April! --mondta Mrs. Rogers.

- Igen –biccentettem, majd gyorsan anyára néztem.

- Elakartam köszönni, mert elmegyek –mondtam, mire anya megfeszült.

- Hogy micsoda? --láttam rajta, hogy mindjárt kiakad, így inkább elhúzódtam.

- Mennem kell dolgozni --hazudtam.

- Pont most? Azt mondtad vasárnapig maradsz! --halkan beszélt hozzám, mert kínosnak érezte a szituációt a barátnői előtt. Hát persze... Ha valami nem tökéletes, akkor azt már nem kell felvállalni.

- Igen --bólintottam röviden.

- Azt hittem észhez térsz és itt maradsz –morogta, mire megráztam a fejem.

- Nekem nem itt van a helyem –feleltem, majd gyorsan megöleltem és elindultam mielőtt reagálni tudott volna.

Április 12. hétfő

Egyedül én érkeztem meg a hotelba. Mondjuk ezen nem is voltam annyira meglepődve, mivel számítottam erre. Viszont arról fogalmam sem volt, hogyan is fogom bepótolni az elmaradott interjúkat. Péntek este összeszedtem a holmimat, majd Pierre hotelszobájában aludtam. Szombat reggel pedig átutaztam Amerikába, ahol letelepedtem a szobámba, ami nevemre volt lefoglalva. Előre oda szóltam, hogy hamarabb oda érek és nem is okozott nekik gondot. Mivel szabad időm rengeteg volt, így a hétfői napot, városnézéssel töltöttem. Egyedül.

Április 14. szerda

A kedd borzasztóan telt, így már nagy örömmel mentem a pályára, hogy interjúztassam a srácokat. Charles Leclerc volt az első áldozatom, majd szép sorjában mindenkivel sikerült beszélnem, aki hétfőre volt a naptáromba beírva. Amikor az utolsó pilóta is elhagyta a kis helységet, amit megkaptam a napokra. Összeszedtem a cuccaimat és kiindultam. Éppen akkor léptem ki a folyosóra, amikor Daniel megjelent a bejáratnál. Összeugrott a gyomrom, és zavartan zártam be az irodát.

- Szia –köszönt, ahogy mellém ért. Nagyon rosszul váltunk el, így csodálkoztam, hogy egyáltalán köszönt.

- Szia –fordultam felé zavartan. McLaren pólóban volt és fekete farmerben, a borostája pedig kicsit halványabb volt, mint általában.

- Jól telt a múlt heted? –érdeklődött, mire megfordult a fejemben, hogy füllentek arról milyen szar volt, de feleslegesnek tartottam.

- Sokkal rosszabb volt, mint hittem --válaszoltam egyszerűen, majd mintha valami bűntudat szerűség futott volna át az arcán.

- Sajnálom.

- Én is --hajtottam le a fejem, mert nem tudtam tovább a szemébe nézni.

- Neked milyen volt a hét? --kérdeztem vissza, bár jobb lett volna, ha nem kommunikálunk. Hiszen amikor elváltunk nyilvánvalóvá tette, hogy inkább nem akar tőlem semmit. És igen ezt akartam, de még is most inkább azt kívántam, hogy zaklasson.

- Jó --mosolyodott el, bár nem árulta el mi az-az emlék amire ilyen jó kedvvel gondol vissza.

- Szuper –biccentettem, majd beállt közénk a feszültség.

- Én most megyek –köhintettem, majd el is indultam volna a folyosón, de Daniel a kezem után nyúlt és visszahúzott. A levegőm bent ragadt és összezavarodottan néztem fel rá. Annyival magasabb volt nálam, hogy teljesen felém tornyosult.

- Megbántam, amit mondtam múlthéten --megleptek a szavai, de kicsit bosszantott is.

- Én is, hogy azt hittem tényleg van köztünk valami --feleltem.

- Sajnálom! Végre így gondolod, én meg elcsesztem --ingatta a fejét, majd megsimogatta az arcomat, amitől végig futott a testemen a bizsergés.

- Tényleg mennem kell –makogtam, majd elhúzódtam tőle.