You're my scandal (Larry Stylinson)

Huszonötödik

Harry

- Nézd a Holdat! – mutat fel, jéggé fagyott ujjaira húzva túlméretezett pulóverét, az ölelésemben keresve melegséget.

- "Milyen különös a képe. Mint valami asszonyé, aki a sírból száll fel" - folytatom széles mosolyt visszanyelve - "Mint valami halott asszonyé. Szinte úgy látszik, mintha elmúlt, holt dolgokat kutatna."

- Tipikus, hogy ezt idézed – forgatja meg kristály szemeit és jobban meg akarom csókolni, mint valaha – Nem lehetett volna a pozitív részeket.

- "Mint valami pici hercegnő, aki sárga fátyolt visel és ezüstlába van. Mint valami pici hercegnő, akinek a lába fehér galamb. Azt hinné az ember, táncol"– vigyorgok egyre nagyobb beleéléssel szavalva, minden szóval fogva tartva a figyelmét. Finoman bök az oldalamba amikor rákacsintok, mert pontosan tudja, hogy ez a rész róla szól. Neki szól.

- Pedig nem is tanult táncolni – rázza barna fejét elhúzott szájjal és nem bírom tovább, muszáj felnevetnem.

- Harry? Itt vagy? - zavarja meg James hangja a tegnap éjjeli képek folyamatos elém vetülését, és azt kívánom bár ne lennék itt – Hallottad amit mondtam?

- Hallottam.

És azt kívánom bár ne hallottam volna.

- Van bármi esélye annak, hogy amit mondani készül nem torkollik majd katasztrófába?

- Semmi – rázom meg a fejem, szorosabban az oldalamhoz húzva Louist.

Már nem sír, nem pánikol. Leginkább semmit sem csinál, csak ül csöndben, minden pillanatban hozzám simulva, fejét a vállamon pihentetve. Túl gyenge, hogy harcoljon a leküzdhetetlennel.

- Bizonyíték? – szól közbe Payne is, a kis irodában idegesen fel-alá járkálva. Csak megrántom a vállam, mert fogalmam sincs készült-e hangfelvétel, kép vagy videó rólunk azon az estén vagy bármikor máskor. Simán megeshet, hogy igen, és ezt Liam is tudja. Hangosan fújtat, tudom, hogy engem hibáztat és megérdemlem minden gyűlöletét. Ha én nem kérem Louist, hogy találkozzon velem minden intelem és ép értelem ellenére, sosem jutunk el idáig. Talán nyerhettünk is volna.

- Nem tudsz beszélni vele a suliban? Elvégre barátok voltatok...

- Olyan kurva jó barátok voltunk, hogy legutóbb megpróbálta beverni a képem! – csattanok föl gondolkodás nélkül, mert elegem van az értelmetlen kapálózásokból. Vesztettünk.

Louis először szólal meg, mióta reggel útnak indultunk, távolabb húzódik Corden idióta bőrkanapéján és értetlen-aggódó tekintettel figyeli a vonásaimra kiülő pánikot. Nem hiszem el, hogy elszóltam magam előtte.

- Miért nem mondtad el? – súgja, a hangja keserű, szemei fájdalmasan csillognak.

- Nem akartam, hogy aggódj.

- Hányszor?

- Egy párszor, Lou, nem szám...

- Hányszor? – keményedik meg és érzem, hogy felesleges tovább ellenkeznem.

- Minden nap, miután bekerültél.

Hitetlenkedve rázza a fejét, fújtatva tápászkodik fel mellőlem és sétál az ablakhoz, hogy szélesre tárva kihajolhasson rajta. Egy rohadt másodpercig azt hiszem egyszerűen csak átfordul a párkányon és lezuhan a negyedik emeleti irodából, az izmaim egyszerre feszülnek meg és visznek hozzá, és bár ő értetlenül bámul rám, amikor hatalmas légvétele után a csípőjébe markolva rántom vissza magamhoz, James és Liam mozdulására pillantva pontosan tudom, hogy náluk is ugyanúgy beindult a védelmi ösztön.