Főcímlapon

28

Néhol vannak olyan vakfoltok az életben, amikor a világot és az időt is másképp érzékeled, mint ahogyan az a valóságban létezik. Mikor nem érzékeled az idő múlását és a világ is ezerszer nyugodtabb, kellemesebb...szebb.

- Szóval erre kellettek a kabátok. -sóhajtottam, miközben végig futtattam a tekintetem a hátsó kertben álló üvegház talaján.

Ez az "üvegház" inkább volt valami leegyszerűsített üvegpalota, mintsem egy egyszerű kert. A falai vagy három méter magasra nyúltak, a csúcsos plafonon pedig szivárványos színben ütött át néhol a napfény. Az ágyások teli voltak különféle növényekkel és virágokkal. Volt, ahol gyönyörűen ágaztak ezerfelé a kúszónövények, vagy ébredeztek a napfény hatására a napraforgók, vagy éppen sóhajtozva mosolyogtak ránk a virágba borult lágyszárúak.
Az üvegház közepén pedig ott tört az ég felé a legszebb barackfa, amit valaha láttam. A virágai már félig elnyíltak, de még így is lenyűgöző látvány nyújtott az üvegház kiemelkedő kupolája alatt. Körülötte pedig egy körben kialakított pad álldogált, rajta egy kupacnyi kabáttal, amiket az elmúlt pár percben terített ki Erik.

- Nincs már késő az őszibarack szürethez? -kérdeztem kétkedve megállva a terebéjes fa alatt.

- Valójában de. -mondta büszkén, miközben leszakított egy érettnek tűnő gyümölcsöt.- Viszont anya üvegházában minden tovább érik, habár állítja, hogy fogalma sincs miért. 

- És te kihasználva az alkunkat elhívtál magadhoz dolgozni, hogy neked ne kelljen annyit? -nevettem, miközben elvettem egy kosarat az egyik ágyas mellől és leszakítottam egy barackot.

- Naa...-pillantott rám kiskutyus szemekkel két ág között.- Ennyire számítónak tűnök?

- Nem nyilatkozom. -dobtam az arcába egy rég lehullott virágot és fordultam vissza a szüret felé.

- És arról, hogy mi a kedvenc színed? -kérdezte, miközben már ő is félig a barackokra összpontosított.

- Hmm...-húztam az időt, ahogyan ő tette, mert egy pillanatra elbizonytalanodtam. Végül is éppen az általam annyira megvetett csapatkapitánnyal nevetgélek egy idilli üvegházban, miközben még idilibb barackot szedünk, aminek a szüretelési ideje már rég elmúlt?

Valamiért úgy éreztem, hogy most nem egy egyszerű elcsábítási folyamattal állok szemben, de tulajdonképpen nem lehettem biztos benne. Hiszen ez nem tűnt  egy átlagos hódítási kísérletnek, hanem precízen kitervelt taktikának, aminek a célja még nem volt teljesen világos. A bizalom számomra nehézkes és kényes dolog volt, amit csak ritkán nyerhettek el teljes egészében az emberek, főleg anyáék nem igazán szép válása után. Abban a pillanatban mégis könnyűnek éreztem magam, hiába próbáltak ezek a sötét gondolatok lenyomni.
Végül is, mi baj történhet? Csak eltöltök Erikkel két kellemes hónapot egyszerű barátokként, aztán ha akarom teljesen megszakítom vele a kapcsolatot. A döntés az én kezemben van. 

- A citromsárga. -mosolyodtam el halványan.- De nem az a neon! Hanem a meleg napsárga, vagy amilyenek a napraforgók szirmai.

- És még az én válaszom volt konkrét? -kérdezte, ám a hangjába nem vegyült gonoszkodás.- Szóval a második kérdés: milyen fehérneműt hordasz?

- Jó, oké ezt megérdemeltem. -nevettem, ahogyan eszembe jutott a cikkhez összeírt kérdéssor.- De válaszolni nem fogok!

Aztán egy kis csend következett. Erik a hallgatásomat láthatóan nem vette zokon, viszont nem is nagyon tolerálta. Három másodperc sem telt bele, ő pedig már nyitotta is a száját, hogy valami kérdezzen. Odáig szerencsére nem jutott el, hogy meg is szólalhasson, mert megrázva egy ágat, az egyik lehulló virág egyenesen a szájába esett. Két meglepett nyögés közt próbálta kiköpni a nyelvére ragadt pollent és szirmokat. Nem nagyon akart neki sikerülni.
Mivel csak zokni volt rajtam, először belebújtam a papucsomba és csak utána léptem oda a kerti csaphoz, megindítva azt. Erik úgy szaladt oda, mintha az élete múlt volna rajta. Mosolyogva néztem, ahogyan instant fogmosást végez és lihegve fekszik el a földön.

- Hát ez...-kezdtem, mikor leguggoltam, de alig bírtam magamba folytani a nevetést, így inkább félbehagytam a mondatot.

- Undorító volt. -mondta szörnyülködve.- U.N.D.O.R.Í.T.Ó.

- Azt hiszem ideje lesz bemennünk, te nagy gyerek! -poroltam le a nadrágomról a nem létező koszt és a kezemet nyújtva felé felhúztam őt a földről.

A lendülettől azonban nem tudott megszabadulni időben, így előrelépett egyet, mikor végre újfent a saját lábán állt. A kezemet reflexszerűen előrenyújtottam, hogy tompítsam az ütközést, ami azonban nem következett be.
A világunk egy pillanat alatt megállt. A szívem hevesebben robogott, mint egy gyorsvonat és hirtelen az futott át az agyamon, hogy ő hallja-e, ahogyan eszeveszettül dübörög. A szemem enyhén szólva tágra nyílt, majdnem a számat is kinyitottam. 

A kezem pedig még mindig a mellkasának feszült.

Tulajdonképpen egyedül a kezeim képeztek akadályt kettőnk között. Az ő hatalmas tenyerei a vállaimon pihentek, a feje majdnem az enyémnek ütközött. A szeme pedig...mohón csillogott.
Ez pedig felébresztett.

- Én összeszedem a kabátokat. Beviszed a barackot? -léptem hátra idegesen, a karjaimat összefűzve a mellkasom előtt és se szó se beszéd sarkon fordultam.

Hallottam, ahogyan nehézkesen, de ellépked a két kisebb kosárig és felkapva őket egy pillanatnyi habozás után kilép az üvegházból. Hátra pillantva megbizonyosodtam róla, hogy elment és csak azután rogytam térdre. Nehezen kaptam levegőt és szúrt a szemem.
Közel volt. Túl közel. Tulajdonképpen nem engedtem senkit ilyen közel, mióta nem találkozunk már apával. Fiúm már évekkel ezelőtt is esélytelen volt, hogy legyen, most pedig, mikor végre adhatnék esélyt valakinek, egy normális, kedves, az apámra egyáltalán nem hasonlító alaknak, képes vagyok a konkrét hasonmásával ilyen helyzetekbe kerülni!

Akkora barom vagyok!

ERIK

Akkora barom vagyok!

A két barackos kosarakat szinte ledobtam a földre és  már fordultam is sarkon, hogy visszasiessek az üvegházba.
Nagyon jó volt a hangulat és már meg akartam kérdezni őt az apjáról, a múltjáról, mikor az a hülye szirom a számba esett! Még akkor is egészen remekül alakultak a dolgok, mikor azt az undormányt kimostam a számból, aztán meg.... A francba is! 
Tudom, hogy látta. Annyira érzem, hogy látta a szememben, hogy meg akarom csókolni! De mikor arra az enyhén kipirult arcra néztem, én....fogalmam sincs, mi a fene ütött belém.

Pedig nem estem bele. Pontosan nem tudom, hogy milyen érzés, mikor az ember szerelmes, hiszen én még sosem voltam az, de ez nem az volt. Ugyanis a testi vonzalom fogalmával igenis tisztában vagyok. Hanna szép lány, ráadásul az csak még érdekesebbé teszi, hogy még csak nem is tetszem neki. Sőt! Néhány napja még ki nem állhatott. A szeméből ítélve pedig, ahogyan rám nézett, nem sok jót remélhetek.

A gondolataim egyből bizonyosságot nyertek, ahogyan beléptem az üvegház ajtaján. A kabátok összehajtogatva, egy szép kis kupacban, a padok lesöpörve, a Hannának adott papucsok a kabátok alatt a földön. Mellettük pedig egy kis cetli.

"Hazamentem. Pénteken találkozunk.

                                   Hanna."