A sᴢᴇʀᴇʟᴍᴇs ɪᴅőᴜᴛᴀᴢᴏ́ - ᴀᴢ ɪᴅő sᴏᴅʀᴀ́sᴀ́ʙᴀɴ

𝐑𝐚𝐠𝐲𝐨𝐠𝐨́ 𝐚́𝐫𝐧𝐲𝐚𝐤

𝑬𝒍𝒊𝒛𝒂𝒃𝒆𝒕𝒉 𝑭𝒆𝒍𝒕𝒐𝒏:

Továbbra is Shay-el táncoltunk, erősen szorította a kezemet és a derekamat. Többször próbált megcsókolni, de elutasító voltam vele szembe, hiszen megvetettem őt a tettei és a hazugságai miatt, a tervemet pedig továbbra is a fejembe tartottam és vártam a pillanatot, amikor végre visszaadhatom neki azt, amit velem tett.

- Hagyd el miattam Holmes-t, mindent megtennék érted – fogta meg lágyan az arcom.

- Soha nem tennék ilyet, szeretem Holmes-t az életemnél jobban – vágtam rá.

- Valóra váltom, minden kívánságod és álmod, ebben biztos lehetsz – nézett mélyen a szemembe.

- Holmes-tól megkapom azt a szeretet és szabadságot, amire szükségem van – löktem el magamtól.

- Tényleg? Akkor most hol van? – ismételgette.

- Holmes segítsége nélkül is sikerülni fog eltűnnöm innen – emeltem fel a hangom.

- Add fel, csillagom, itt az idő, hogy tovább lépj – húzott vissza magához, majd újra ellöktem magamtól és az asztal felé kezdtem el hátrálni, az arca újra szörnyűségessé vált. Asztalnál megtorpantam és a székbe kapaszkodtam, miközben felém hajolt észrevétlenül a villáért nyúltam.

- Kín és gyötrődés az életem, ha nem érezhetem az illatodat, és nem érinthetem gyönyörű hajadat, ami még a múltadnál is sötétebb – szólt halkan, miközben egyre jobban hajolt az arcom felé.

- Jobb lesz, ha megtartod tőlem a távolságot – szóltam dühösen.

- Tiéd az éhínségem és a féltékenységem, mindenem a tiéd – elsöpörte a hajamat a nyakhajlatomból ezután pedig bele csókolt a nyakamba, mire egy lendülettel felemelte a villát az asztalról és a nyakába szúrtam.

Üvöltött a fájdalomtól miközben hátrált tőlem, a nyakából egyetlen mozdulattal kirántotta villát.

Elöntötte a vér bőrét és a padlót, a szemeiben pedig parázslott a harag tüze. Tekintetét teljesen átvette a méreg és már nem a régi Shay-t láttam magam előtt, aki megmentette az életemet, amikor meglőttek, és akivel egy órája táncoltam.

- Szentnek mutatod magad, de legbelül te vagy a megtestesült ördög – a hangja rekedtt lett szúrás miatt és a dühtől, amit most irántam érzett.

A levegőt kapkodta és a tenyerét a nyakához szorítva próbált felém tartani, de a két szék közé esett.

Rohantam a hosszú végtelen folyosón, és kerestem a kijáratot. Éreztem szabadság illatát, és hogy végre kijuthatok ebből a pokolból.

Magamhoz akartam ölelni Damian-t és Holmes-t, érezni akartam, hogy ők itt vannak nekem és soha többet nem engedem el egyiket sem, hatalmas hibát követtem el, amikor elszaladtam a tengerpartra. A testem-lelkem remegett, amikor megláttam a hatalmas barna ajtót, ami egy óriási kilinccsel volt ellátva, a kopogtatója pedig egy oroszlán volt. Két kézzel löktem a nehéz ajtót, futottam köves udvaron a rózsával és arannyal szegélyezett kapu felé, aminek az útja egyenesen az erdőbe vezetett.

Azonnal elém tárult, az emlék, amikor apám a fegyverét rám szegezte és Holmes mentett meg, ami a legszebb pillanat volt az életembe, amikor a karjaiba tartott és acélkék szemeivel és hűvös tekintetével teljesen elvarázsolt.

A szélvihar a legszebb emlékeimet lebegtette felém. Damian születését egy gyönyörű holdfényes éjszakán, az esküvőnket, és amikor csak nyugodt perceinket éltük a kedvesemmel, utolsó érintése miközben próbált visszatartani, de engem csak a düh vezérelt, és végül a szeretkezésünk minden éjszaka, amik szenvedélyesebbek voltak, mint valaha. Egy könnycsepp folyt végig kimerült arcomon miközben futottam a végtelenségbe, a könnyek a hidegtől az arcomra és a lelkemre fagyott.