A tarozás fejében

Május 12. Kedd

Lucianno:

Reggel 5:52-kor sírásra ébredtem. Gyorsan felpattantam. Ez csak is Iza lehet. A szobájához siettem, mikor benyitottam, a kislámpa fénye ami nélkül nem hajlandó aludni láttam hogy a kis testét rázza a zokogás. A szívem szakad meg érte ilyenkor. Az ágyához léptem és elkezdtem szólongatni.

-Iza,Iza. Kelj fel, ez csak álom. Shhh itt vagyok, itt vagyok. Vigyázok rád, ne félj.- közben szorosan magamhoz öleltem-

Mikor felkelt rám nézett azokkal a könnyáztatta is gyönyörű égszínkék szemeivel, amik a szívembe martak. Mikor láttam őket kifacsarták a szívemet. Nem elég hogy mindig valami szomorúság fénylett bennük, arra emlékeztettek amit elvettek tőlem. Azok a szemek az anyám szemei voltak. Csak nekik kettőjüknek volt ilyen szemük.

Azokban a szemekben minden benne volt, minden ki nem mondott szó. Jobban értettem mit akarnak mondani azok a szemek, mint amit bárki szóval elmondhatót volna.

-Azt mondták: " Ne hagyj itt, félek. Vissza jöttek a rossz emberek. Hiányzik anya és apa. Ne menj el te is Luca, ne hagy te is magamra. Ölelj meg és maradj itt velem."

-Nyugi, nem megyek sehová, itt alszom veled. Mindig itt leszek veled, ahogy Teo is. Tudod hogy te vagy a mindenünk kiscsillag. Bármit megtennénk érted. Shhh. Aludj. Nyugodj meg, elmentek a rossz emberek. Nincs itt senki,csak te meg én. Shhh...

Mikor legközelebb ránéztem már mélyen aludt, nem tudom meddig ringattam 5,10,30percig? 1óráig? De a lényeg hogy elaludt.

Most azt kérdezitek, hogy miért a szemeiből kellet kiolvasnom amit mondani akar? Hogy miért nem mondta el? Azért mert a húgom nem beszél. Mármint tudd, de mióta a szüleink meghaltak egy szót sem szólt.

Mindegyikünket megrázott a szüleink halála,de Izabellát a legjobban. Nem csak azért mert még nagyon kicsi volt, hanem azért is mert Isa látta, ő ott volt a támadás alatt.