A tarozás fejében

5 éve,2014.Május.21:

Lucianno:

Egy szokásos napsütötte délután volt. Éppen hazafelé tartottam az utolsó vizsgámról. Ma volt az utolsó érettségi vizsganapom. Már csak a bizonyítvány osztás lesz pénteken. Alig várom már, utána elutazunk a haverokkal Kaliforniába, hogy "pihenjük", mielőtt elkezdenénk az egyetemet.

Már alig vártam hogy hazaérjek, a számban éreztem anyám ételeinek az izét. Ma szinte még nem is ettem. A szüleimmel megbeszéltük hogy együtt ebédelünk annak tiszteletére hogy le vizsgáztam, jó még nincsenek meg az eredmények, de tuti meglesz. És pénteken amúgy se tudunk ünnepelni, mert a haverokkal leszek. Így ma szűk családi ebédet tartunk én a szüleim és a két tesóm. Amire anyu a kedvenceimet csinálta már alig várom.

Behajtottam a feljárónkra, és leparkoltam. Majd bementem a garázson keresztül ahonnan az étkezőbe, majd a konyhába mentem, de nem volt otthon senki. Megnéztem az időt 13:11. Még korán volt 3-ra beszéltük meg az ebédet. Matteo még biztos suliban volt, a szüleim meg biztos mentek Izáért az oviba. Beugrottam a konyhába egy almáért hogy kibírjam míg eszünk, mert tudtam hogy az anyám kinyír ha belekontárkodok a kajába és nem várom meg őket. Leültem a nappaliban a tévé elé és vártam. 2:23-at mutatott az óra. Már éppen hívni akartam őket, mikor megszólalt a telefonom. Apám jobbkeze hívott Roberto Conti. Felvettem:

-Szia Roberto, nem tu...

-Luca, a szüleidet megtámadták. Gyere gyorsan én is oda tartok. - gyorsan elhadarta a címet és letette.

Fogtam a kulcsaimat is rohantam az autómhoz. 200-al hajtottam végig. A cím amit Roberto mondott fél órára volt, 15 perc alatt odaértem.Már messziről hallottam a szirénákat. Az utcát lezárták. Senkit se engedtek a helyszín közelébe. De mikor odaértem senki se próbált megállítani, senki még a rendőrök se. Nem tudom mi lehetett az arcomra írva,de mindenki félreált az utamból, szinte rám sem mertek nézni Siettem, de elkéstem. Mire odaértem az apám már nem élt. Úgy halt meg hogy anyámékat védte a testőreivel együtt. Rajtuk ütöttek egy rivális család tagjai.

Az anyámat egy közeli sikátorban találták meg. Az anyám még lélegzett, de haldoklott mikor oda értem hozzá, tudtam hogy nem fogja túlélni. Mikor felnézett rám láttam a szemében hogy ő is tudja. A karjaimba vettem és zokogtam, soha nem sírtam, arra neveltek hogy nem szabad, nem lehetek gyenge. De ott abban a percben ez nem számított. Nem számított hogy az emberek bepillantást nyerhettek a páncélom mögé, nem érdekelt. Az anyám nyöszörgött, mondani próbált valamit.:

-Shhh...Anya ne beszélj, mindjárt jön a segítség, ne erőltesd magad.- hiába tudtam hogy nem segíthetnek nem voltam képes kimondani.-

-I...I...Is...Iza...-Sikerült kimondania nagy nehezen. És akkor eszembe jutott hogy nincs ott a húgom. Szétnéztem de nem láttam sehol. Megkellet keresnem, csak remélni tudtam hogy jól van. Imádkoztam hogy ne legyen semmi baja. Ha őt is elvesztem abba belehalok.-

Ránéztem a haldokló anyámra, mindegy engedélyt kérve, hogy otthagyhassam. Hogy megkereshessem a húgomat akinek még talán van esélye. Láttam az anyámon hogy megértette mit kérek.

-ME..Menj!-és lecsukta a szemeit-

És én mentem. Nem néztem vissza, nem tehettem. Mert ha hátranézek nem tudtam volna elmenni. Vele maradtam volna és lehet hogy a húgom is meghalt volna. Sosem tudtam meg hogy az anyám kinyitotta e még egyszer a szemét vagy abban a pillanatban halt meg. Sosem kérdeztem meg. Nem mertem, féltem hogy még nagyobb bűntudatom lett volna ha megtudom hogy később halt meg mikor már nem voltam vele. Hogy egyedül kellett meghalni mert otthagytam. Hiába tudtam hogy az anyám is azt akarta hogy hagyjam őt ott és menjek Izáért.