A tarozás fejében

5 éve, 2014.Május.21:

Lucianno:

Mindenütt Izát kerestem a rendőrökkel és az apám embereivel és Matteoval együtt, akik közben megérkeztek. Nem volt időnk gyászolni, mert megkellet találnunk Isabelét. Ha őt nem találjuk meg tudtuk hogy az végzetes csapás lett volna mindegyikünknek. Isa csak csak 4 éves volt, egy kisgyerek. Egy élettel teli,gyönyörű kislány, aki a cserfességével, a nevetésével mindenkinek örömet vitt az életébe aki ismerte. Nem lehetett őt nem szeretni. Egy kis tündér volt,akinek mindig volt mit mondania.

Már 5 óra is elmúlt de sehol nem találtuk Izát. De nem adtuk fel a keresést, nem tehettük. Egy közeli parkhoz értem. Sötét volt már,sehol senki. Egyre idegesebb voltam. Egyszer csak zajt hallottam. Oda mentem az egyik kis faházhoz ahonnan a zaj jött és meghallottam.:

-Shhh. Csöndben kell lennünk. Megtalálnak minket különben a rossz bácsik.Shhhh. Nyugodj meg.. Anyukád azt mondta bújjunk el.-közben hallottam hogy valaki sírdogál-

És akkor felismertem, a kishúgom hangját, ő sírt.

-A..ANY..ANYA. A..ap.Apa....Anyut akajom. Men..menjünk anyához.

-Shhhh. Nem most nem lehet, de minden rendben lesz. Nyugodj meg. Majd ők érted jönnek. Shhh...

-Iza,Iza én vagyok gyertek elő.-mondtam, erre elhallgattak.-

-Ki vagy te?-kérdezte végül a húgomat vigasztaló lány.-

- A bátya. Gyertek ki onnan. Most már biztonságban vagytok. Nem kell félnetek. Iza gyertek elő én vagyok az, Luc.

-Lu.luk.luca.-Mondta a húgom és szaladt is hozzám.Szorosan a karjaimba öleltem.- Hojvan anya és appa? Most már jönnek?-És mindeközben csak nézett a szemembe,olyan bizalommal mintha én bármit megtudtam volna tenni. Mintha én lettem volna a hőse, de tudtam hogy ez nem sokáig fog tartani. Hiszen elkellet neki mondanom hogy nem ők már soha többet nem jönnek.-

-Sajnálom, kicsim. Anya és apa már nem jönnek vissza, elmentek a menybe. Ők meghaltak kincsem.- A szívem szakadt meg mikor elhagyták a számat ezek a szavak.-

-Nem,nem igaz hazudsz.Anya és apa nem haltak meg. Hazudsz. Nem hagynának itt engem. -Kiabálta, miközben kiakarta tépni magát a karomból.-

-Sajnálom kicsim, de ez az igazság. Nem akartak itt hagyni téged, te voltál a mindenük, nagyon szerettek. Ez nem az ő döntésük volt. Nagyon sajnálom,sajnálom.Kérlek ne sírj, nyugodj meg.

-Ne hazudj, nem igaz. Anya és apa él.-mondta,de én már nem tudtam megszólalni, mit mondhattam volna neki erre így csak a fejemet ingattam, és ekkor hangzottak el a húgom utolsó szavai, azóta 5 év telt el,de úgy emlékszem rájuk mintha tegnap mondta volna őket, akkor ölelt meg útóljára valakit magától.

-Hagyj békén, eressz el. Gyűlöllek. Gyűlöllek...-Ezeket voltak a húgom utolsó szavai 5 évvel ezelőtt, utána kitépte magát a karjaimból. És nem ölelt meg azóta újra.-

Nem kiabált többet, nem futott el, nem tett semmit. Csak állt ott és rám sem nézett. Percek teltek el így. Mikor odaértek Matteoék, aki mikor meglátta Isát megakarta ölelni,de ő nem hagyta. Nem szolt még hozzá se, ahogy senkihez.

Szerintem ez volt az a pillanat amikor teljesen megváltoztam, ekkor értem el arra a pontra hogy azt mondtam elég, hogy én soha nem fogok még valakit szeretni, beengedni a szívembe. Nem akartam még valakiért felelősnek lenni, még valakit elveszteni. Úgy döntöttem megelégszem azzal amim van Matteo és Isa, arra koncentrálok hogy rájuk vigyázzak hogy ők boldogok legyenek. Nem engedem hogy elvonja valami a figyelmemet róluk, még ha ez azzal jár hogy lemondok a szerelemről arról hogy saját családom,gyerekeim legyenek. Mert nem engedhetem hogy bajuk essen, nem lehetek még valakiért is én a felelős. Nem élném túl az elvesztésüket. Így megkeményedtem, soha többet nem engedtem senkinek hogy közel kerüljön hozzám, érzéketlen lettem, egy vérbeli CAPO DEI CAPI.

Miután hazamentünk Isa lefeküdt aludni, Mattaoval csak néztünk egymásra, nem tudtunk mit mondani egymásnak. Nem elég hogy a szüleinket elvesztettük, de még a húgunk is megszűnt félig létezni. Elkezdtük közben szervezni a temetést átvettem apám helyét a szervezetben. A temetésen mindenki részt vett, rengetegen voltak, mindenki sajnálta ami történt, próbáltak segíteni. Főleg Roberto és a lánya Ysabell akit gyerekkorom óta ismerek. De semmivel sem tudták csillapítani a fájdalmunkat. Ahogy telt múlt az idő csökkent a fájdalom, tudtuk Matteoval hogy tovább kell élnünk az életünket, főleg Isa miatt.

Isa,Isa,Isa.. Később sem javult a helyzet hiába vittük bármilyen orvoshoz nem tudtak segíteni, azt mondták majd beszél ha akar, hiszen nagy traumán esett át. Így nem tudtunk mit tenni, ezért megtanultunk olvasni a testbeszédéből a pillantásaiból. Olyan volt mint egy lélek nélküli tündér. Nem beszélt, nem nevetett, nem mosolygott. 5 éve nem láttam mosolyt az arcán. Könnyeket annál inkább, rengetegszer keltünk arra Teoval hogy sír,és ilyenkor nem tehettünk mást mint hogy a karunkba vettük és hagytuk hogy álomba sírja magát. Ezek voltak az egyetlen hangok amiket kiadott magából. Azt is hogy ilyenkor megöleljük csak hónapokkal később engedte, addig előköt minket, de most is csak azt engedi hogy mi öleljük,ő nem ölel vissza minket,csak fekszik a karunkban mint egy baba. Ezért mikor eljött az idő speciális óvodába kellet járnia, ezt tanácsolták az orvosok. Ott jobban odatudtak rá figyelni, az igényeire.

A temetés éjszakáján eszembe jutott a lány, aki vigyázott a testvéremre, aki megmentette az életét. Kérdeztem is Teot később de ő azt mondta hogy nem volt ott senki rajtam és Isán kívül. Kerestettem az embereimmel a rendőrökkel de mintha a föld nyelte volna el. Senki sem látta hogy ott lett volna, mintha csak képzeltem volna. Az egyetlen aki megtudta volna erősíteni hogy ott volt az Isa, de hiába kérdeztem tőle ő csak nézet rám anélkül hogy megrezdültek volna az arcvonásai, mint egy szellem. Már mindenki azt hitte hogy csak a trauma miatt képzelődtem még az öcsém is, de én tudtam hogy létezik az a lány, hogy igazi és nem csak a fantáziám szüleménye. Nem adom fel, addig nem amíg meg nem találom. Megakarom neki köszönni.

Soha nem fogom elfelejteni azt az estét. Azokat a szörnyű dolgokat amik történtek. De a lányt se akinek olyan hangja volt mint egy angyalnak. Majdnem minden éjszaka rémálmaim voltak még sokáig utána, csak akkor tudtam jól aludni ha rágondoltam. Olyankor vele álmodtam egy test nélküli angyali hang volt számomra, akiről tudtam hogy gyönyörű anélkül hogy láttam volna. Néha még mindig vele álmodom, hallom a hangját. Még mindig ő az én ANGYALOM.