A tarozás fejében

Juniús 3

Caterine:

Pár perce kaptuk meg a bizonyítványokat, Fio és én beültünk egy kávézóba utána ünnepelni. Megbeszéltük közben a további terveinket:

-Na ez is megvan, el sem hiszem. -mondta Fio-

-Én sem, évek óta ezt vártuk, ezért dolgoztunk és sikerült.

-Igen, végre... Akkor ma indulunk is ugye? Holnap át kell vennünk a lakás kulcsait, vár minket a főbérlő.

-Igen, már össze is csomagoltam, 3-kor találkozunk a reptéren.

-Én még nem fejeztem be a csomagolást, úgyhogy inkább megyek is. Már csak négy óránk van kiérni a reptérre. 15:45-kor indul a gépünk. Befejezem a pakolást és még elkel búcsúzom a szüleimtől is.

-Rendben, menj. Én még befejezem a kávémat, utána haza megyek én is. Szia és siess, le ne késd a gépet.

-Rendben, szia. -állt fel Fio, dobott egy puszit nekem és elment.

Miután befejeztem a kávémat kiléptem a kávézó ajtaján és a buszmegállóba sétáltam. Mire leszálltam a buszról már fél egy elmúlt. Egy óra az út a reptérre épp van időm még egyszer leellenőrizni mindent indulás előtt.

Mikor a házunkhoz értem észrevettem egy fekete telepjárót. Nem éppen ilyen a autókkal szoktak szaladgálni a környékbeliek. Hozzánk meg főleg nem jönne senki ilyen autóval. Hirtelen rossz érzés fogott el, tudtam hogy valami nem stimmel itt. Szaladni kezdtem.

Mikor beléptem megpillantottam 2 nagydarab,fekete ruhás férfit a nappali bejáratába, háttal álltak nekem, de az ajtó nyikorgására hátrakapták a fejüket és közben az öveikhez kaptak és fegyvert rántottak. Hirtelen bennem rekedt a levegő is, nem tudtam mit tegyek, még soha nem is láttam fegyvert, most meg kettővel is éppen farkasszemet néztem. Az egyik gorilla megindult felém és előre taszigált, be a nappaliba és akkor megláttam az apámat a kanapén, szakadt ruhákban, vérző orral. Ha eddig nem féltem volna már amúgy is, akkor abban a pillanatban mikor a szemembe nézett már igen, nem hittem volna hogy egy ember szeme ilyen jól kifejezheti a félelmet. Sok mindent láttam már apám szemében, haragot,dühöt, és a legkifejezőbbet és azt amit a legtöbbet is tükrözött a tekintete fájdalmat, amit az anyám hiánya okozott. A mostani tekintette vetekedett avval az a melyről jövő rettegés ami a szemeiben volt halálra rémített.

Hirtelen megjött a hangom:

-Kik maguk, mit akarnak tőlünk? Pénzt? Odaadom mindenemet amim van, de ne bántsák tovább az apámat. -mondtam félelemmel teli hangon, a fekete ruhás férfiak felé fordulva-

Ők érdektelen, semmit mondó tekintettel viszonozták a pillantásomat. Egy szót sem szóltak,még csak a szemük sem rebbent. Nem értettem mi van, miért nem válaszoltak. De az feltűnt hogy elrakták közben a fegyvereiket, legalább valami jó hír gondoltam.

-Hahó, magukhoz beszélek. Mondanának valamit?

Semmi, továbbra sem reagáltak semmit. Végkép kezdtem kétségbe esni. Ha nem pénzt akkor mit akartak tőlünk? Mi dolguk van ezeknek az embereknek az apámmal? Milyen kapcsolatban állhatnak? Nem értem. Apám felé fordultam:

-Apa kik ezek az emberek? Mi közöd van hozzájuk? Mit akarnak itt?

Azt gondoltam tőle válaszokat kaphatok legalább, de nem. Semmi. Csak továbbra is nézett és ott ült a kétségbe esés a szemébe. Már kezdtem egyre idegesebb lenni, legalább mondana valaki valamit. Legalább érteném mi folyik itt, hogy mi történik most.Elkezdtem a mögötte lévő falat bámulni és tovább gondolkoztam hogy mégis mi a franc történik is éppen itt.

Akkor hirtelen az apám nagy levegőt vett, ami a néma csöndben hatalmas zajt keltett. Azt gondoltam na végre beszélni kezd, elmondja hogy mi ez az egész. Ránéztem,bár ne tettem volna azt hittem nem félhetne ennél jobban, tévedtem, azt gondoltam mindjárt össze is pisili magát, tényleg nem lepődtem meg volna azon se. Ekkor leesett hogy már nem s rám néz, hanem valahová a hátam mögé. Azt hittem a fekete ruhások újra fegyvert rántottak, azért ijedt meg ennyire. Féltem megfordulni, gondoltam ennyi volt itt a vége. Eszembe jutott az anyukám, hogy újra láthatom, néztem az apámat és hirtelen minden harag amit iránta éreztem elmúlt, csak sajnálni tudtam már, eszembe jutott milyen volt gyerekkoromban, és rájöttem sosem szűntem meg igazán szeretni őt, hiszen bármit is tett ő akkor is az apám. Eszembe jutott Fio is, ahogyan a reptéren vár rám, csak remélni tudtam hogy végül felszáll a gépre, megérdemli hogy boldog legyen, remélem mikor megtudja mi történt velem már Angliában lesz. Reméltem hogy hamar túlteszi majd magát a halálomon, és folytatja az életét. Elkezdi az egyetemet,tanulni fog,elvégzi az egyetemet, majd szerez egy jó munkát, családot alapít úgy ahogy mindvégig terveztük. Hogy valóra váltja az almait értem is, ha már az én életem így alakult. Becsuktam a szemem nem akartam látni mi történik, vártam az elkerülhetetlent.