A tarozás fejében

Juniús 3

Caterine:

Csak vártam és vártam.... De semmi nem történt, talán meggondolták magukat?- hitetlenkedtem-

Kinyitottam a szemem, az apám ugyanott ült, élt és lélegzett. Ekkor mozgást láttam a szemem sarkából, az egyik fekete ruhás gondoltam.Mikor teljesen a látóterembe került, akkor láttam hogy nem a gorillák egyike az, de még mindig nem láttam az arcát. Honnan került elő, hogyhogy nem halottam belépni az ajtón? Ki lehet az, ismerősnek tűnt. De akárhogy gondolkodtam, nem tudtam rájönni hol láthattam korábban. Ekkor megszólalt, de mindig nem fordult felém:

-Mielőtt megérkeztél megegyeztünk az apukáddal. Tartozik nekem azt jöttem behajtani, de nem tud fizetni, pedig már többször is kapott tőlünk haladékot, pedig nem szokásunk adni, de megszántuk, mivel azt mondta egyedül neveli a lányát, arra kell e pénz. Mi jóhiszeműen elhittük neki, de az embereim rájöttek hogy minden pénzt piára költött, és nem csak nekünk tartozik hanem több embernek is.

Nem hittem a fülemnek, hogy az apám tartozik nekik? Sohasem láttam nála pénzt, mondjuk ez megmagyarázza miből telt neki piára, én meg még abban a hittben éltem a nyugdíját veri el minden hónapban. Hogy lehettem ennyire hülye?

-Már éppen azon voltam hogy eltüntetem a föld színéről is, mikor előállt egy ajánlattal, ami elgondolkodtatott. Végül rájöttem hogy nem is hülyeség. Ez egy nagyon előnyös csere lenne. Életet-életért. Gondolom rájöttél ez mit jelet, ha nem elmagyarázom. A drága apukád eladott téged nekem az adóssága fejébe.

Nem láthatta, de minden szín kifutott az arcomból.Mi??? Az apámra kaptam a tekintetemet, nem tudtam hinni az idegen szavainak. Ez egyszerűen nem lehet valóságos, az apám nem tenne ilyet. Nem tehet ilyet. De az apám nem nézet a szemembe, csak bámulta az ölében összekulcsolt kezeit, mintha még sohasem látott volna érdekesebbet. Vártam, hogy rám néz és azt mondja ez nem igaz, vagy valami, de nem. Nem bírtam tovább elviselni a szótlanságát, azt akartam hogy nézzen rám és mondja hogy ezt hazugság. Hiszen melyik apa tenne ilyet a lányával. Jó nem volt normális a viszonyunk,de akkor is a lánya voltam. Ráordítottam:

-Apa szólalja már meg. Mondj már valamit,mond hogy ez nem igaz, hogy ez csupán egy rossz vicc. Nem tehetted ezt velem. -miközben ezek a szavak elhagyták a számat már folytak a könnyeim, kapkodtam a levegőt-

S ekkor rám nézet. A tekintette mindent elmondott helyette, meg sem kellet szólalnia, bár nem is tűnt úgy mit aki meg akart szólalni. S ekkor kitört belőlem:

-Nem. Biztos hogy nem. Én ma elmegyek innen,végre szabad leszek. Nem tehetik ezt velem, nem engedem, nem ma, főleg nem ma. Végre sikerült, eljutottam ideáig, nehéz volt, baromi nehéz, néha azt hittem nem fog sikerülni, néha már fel akartam adni, de kitartottam sikerült. Le érettségiztem, felvettek az egyetemre, megvan a lakásunk amit a barátnőmmel béreltünk. Végre sinen van az életem ,nem engedem hogy elcsesszétek nekem.

Mégha megis lepte a monológom, nem mutatta,továbbra sem fordult felém, semmi reakció nem mutatott. Meguntam és inkább elindultam a szobám felé a cuccaimért. Alig tettem két lépést váratlanul megszólalt.

-Te tudod, a te döntésed, ha nem számít neked az apád élete akkor tégy még egy lépést. - mondta unott, nem törődöm hangon, mintha csak a bevásárló listát ismertetné-

Földbe gyökerezett a lábam. Mindketten tudtuk, hogy célba talált. Hogy bármennyit fogok is ellenkezni,vitatkozni,kiabálni, végül ő fog nyerni. Nem tudom ő miből jött rá, de rájött. Tudta hogy nyert ügye van. Hogy bármi történt is nem fogom hagyni meghalni az apámat. Hogy nem tudom megtenni, nem tudok elfordulni és kilépni az ajtón. Talán hamarabb tudta ezt mint én. Csak pár pillanat volt amíg elhitettem magammal hogy kiléphetek azon az ajtón mindenfajta következmény nélkül és folytathatom az életemet az eredeti tervek szerint. De mélyen legbelül tudtam hogy ez csak egy álom, egy tévképzet. Valami amire egy csekély sincs. Hogy az almok amiket Fioval szőttünk sosem valósulhatnak meg, már abban is kételkedtem hogy erre valaha volt fikarcnyi esély is. Hogy a sorsom már rég előre elvolt rendelve. Hogy mikor meghalt az anyukám, vagy talán már a születésem pillanatában megpecsételődött. De eldöntöttem hogy nem fogok sírni, nem adom meg neki azt az örömöt.

-Rendben veled megyek. -ettem egy mély levegőt és felé fordultam-

És ekkor észrevettem hogy közben ő is felém fordult. Rájöttem miért volt olyan ismerős,hiszen már találkoztunk. Hetekig álmodoztam róla, nem tudtam kiverni a fejemből, állandóan csak rá gondoltam.

T. .t...TE?..... -ennyit tudtam csak kinyögni.

Hiába agyaltam más nem jött ki a torkomon. Mintha minden szó a torkomra fórt volna. Egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani. Nem hittem el hogy újra látom, hetekig kerestem a tekintetemmel, hátha megpillantom, de semmi. Már le is mondtam róla hogy valaha újra láthatom. De soha nem gondoltam volna hogy így fogunk újra találkozni. Itt a mi házunkban, ebben az istenverte szituációban.

-ÉN.

Ennyit mondott csak, semmi mást, egyáltalán