Multifandom Oneshot Gyűjtemény

Család ~ Ch1

Kor: Modern
Történet: A szereplők Comte általi örökbefogadása.
Fejezet a történetből: 1.
Szavak száma: 1516
Érzékeny pontokat érinthet: Magány, elhagyatottság

-Idén sem lesz másképp...- suttogta magának a szőke férfi. Egyre csak lépdelt fel s alá a kúriája folyosóin és gondolkodott. Az év ezen időszakán nem szeretett emberek között lenni, csak magányosabbnak érezte magát. Magányosabbnak az eleve ingerszegény életében. Egyedül élt amióta szülei elhunytak. Egyedült élt a megörökölt kúriában ahol fölnőtt. Most is azokat a folyosókat szelte amiket apja után futva tett meg kezében egy doboz dísszel. Ugyanazt az útvonalat követve amin az apja végigcipelte a fát.
-Igen, a karácsonyfa.... - suttogta maga elé és megsimogatta azt az ajtófélfát amibe rendszeresen beleütközött. Keserű mosollyal az arcán sétált tovább miközben egyik kezében egy doboz díszt vitt. Nem volt baja a karácsonnyal, mondhatni az egyik kedvenc ünnepe volt. Beérkezett a társalgóba, ebben a századba előnyösebb nappalinak nevezni a helységet. Mikor átlépte a küszöböt egy karácsonyi dalt kezdett dúdolgatni. Lerakta a dobozt és a benne lapuló gömböket kezdte felakaszgatni a fára. Ahogy öltöztette a fát úgy kezdett a dúdolása énekléssé válni. A kicsivel jó kedvűbb emberünk hangja kegyetlenül visszhangzott a kietlen és fagyos kúria falain belül. Mikor észrevette ezt azonnal abbahagyta az éneklést. A keserűség kezdte uralni a lelkét, a sírás kényszere szorította torkát és a kétségbeesés kezdte átvenni elméjét. Valósággal összezuhant a fa mellett, könnyei csapját mintha kinyitották volna; csak úgy ömlöttek arcán a sós könnycseppek, de egy hang sem hagyta el torkát. Nem mert hangosan sírni. Félt, hogy az is visszhangozni fog. Félt, hogy senki nem áll vele szóba. Félt a lényétől. Félt, hogy örökre így marad.  Egy óra, ha nem több ebben a helyzetben telt el, miközben halkan suttogott valamit. Imádság, kívánság esetleg csoda után kérlelt valakit? Ezt csak ő tudhatja. Erőtt vett magán és befejezte a fa díszítését, majd elhagyta a helységet és a konyha irányába sietve, mintha vendégeket várna. Várt is, de sose jött senki. Várta, hogy szülei visszajöjjenek. Minden nap abban a reményben kelt fel, hogy ez csak egy rossz tréfa. Hogy az egyik nap valaki kopogtat az ajtón és az a valaki 2 ember lesz, a szülei. Az ajtón lévő kopogást említve ez volt talán az egyik legritkább hang a birtokon. Mondhatni sokszor ejtett le egy könyvet vagy valami kemény tárgyat, de semmi sem hasonlított a hatalmas fa ajtón zengő kopogásokhoz, mikor valaki felkeresi őt. Mondjuk az is ritka alkalom volt, hogy valaki felkereste volna őt. Ha fel is keresték, azt is bejelentették előre ügyfelei, barátai nem igazán voltak. Ekkor is egy hétig tartott felkészülni neki, hogy ne törjön össze előttük. Hogy ne kérlelje őket arra, hogy maradjanak. Hogy ne ölelje őket túl sokáig. Ezügyben mindig sikerrel járt. Tudta tartani magát és mikor látta, hogy nem jönnek vissza, akkor összesett. Összesett és fájdalmasan zokogott mindig csak egy mondatot kiabálva; "Miért vagyok fajtiszta vámpír?!". Ahogy ezt sikítotozta egyre kétségbeesettebben, egyre fájdalmasabban, egyre segélykérőbben- a ház sírt vele. A padló, az ajtók és ablakok nyikorogtak, úgy vígasztalta sírva az épület őt. Csak úgy, mint most a konyhában. Ha megkérdezte volna egy arrajáró, hogy mitől könnyez előkapott volna egy hagymát és felfoghatatlan gyorsasággal kezdte volna szeletelni, majd ráfogta volna a zöldségre. A szőke férfit gondolatai gyötrő hálójából telefonjának hangos csörgése szakította ki. A férfi megtörölte az arcán száradó vastag könnyréteget és felvette a telefont. Nem gondolkodott ki az, mivel hívást is alig kapott.
-Hogy vagyunk-hogy vagyunk, cara mio? -Germain azonnal felismerte a hangot.
-Leonardo..! -mondta ki érezhető izgatottsággal a férfi nevét.
-Ohh jó hallani, hogy örülsz nekem, Germain. -szólt kedvesen Leonardo, miközben a másik érezte, hogy mosolyog és ez melengette a szívét. -Nem fogom megkérdezni, hogy telnek az ünnepek eddig, csak remélem, hogy valami finomat főzöl.
-Ezt mégis hogy értsem? -vágott egy értetlen grimaszt miközben a telefont a vállával a fülére nyomva ízesítette a levest.
-Hát..... figyelj, nyisd ki a kapud, ha felértem elmesélem. -váltott az eddig pimaszul boldogan csengő hangszín komolyra és gondterheltre.
-Leo- várj, mi?!- -Germainnak ideje sem volt meglepődni, úgy vágta rá barátja a telefont. Nem értette, de látta miért kér tőle ilyet. A konyha ablakából könnyen ki lehetett szúrni a telek kapujában fel-alá ugráló magas férfit, aki nem tudni, hogy a fagyhalál ellen vagy a figyelemért küzdött. Mindenesetre elég nevetséges látvány volt, főleg, hogy egy pompom ült a sapkája tetején, így az is ugrált vele. A depresszív hangulatot hamar lelökte lelkéről a nyugalom és a boldogság, ahogy előkereste a távirányítót és benyomta a kapunyitó gombot. Érezte, hogy idén végre nem lesz egyedül. Pár pillanat leforgása alatt elfelejtette, hogy eddig sírt és hogy a tárcsázó fél hangja eléggé gondterhelt volt. Ha megkérdezné valaki tőle, hogy milyen gondolatai voltak akkor rávágná, hogy önzőek. Pedig csak az az egy dolog járt a fejében, hogy végre lesz egy boldog ünnepe. Mindent eldobva egyenesen rohant a főbejárat felé, hogy üdvözölni tudja a rég nem látott vendéget. Éppenhogy kiért a hallba az olasz férfi gyakorkatilag berúgta az ajtót és minden csomagját eldobva szemeivel pásztázta az előteret.
-Semmit se változott ez a hely, mióta itt jártam. -jelentette ki nyugodtan. Ez a nyugodsága nem tartott sokáig, mivel meglátta a vastag könnyréteggel rendelkező aranyhajú férfit. Germain mosolya jobban ragyogott, mint Amerika, de ez nem érdekelte Leonardot. Háta mögött bevágta az ajtót, majd felkapva a tuljdonost elindult a konyha irányába. Mikor megérkeztek Leonardo leültette a pult egy jelenleg nem használt részére Germaint, majd ő helyet foglalt a konyhába lévő kisebb asztalnál és várta, hogy Germain belekezdjen könnyes arcának okába. Arra bizony várhatott volna, mivel Germain első mondata ami kijött a száján az egy kérdés volt.
-Mit keresel te itt? Hogy hogy meglátogattál? -ekkor mintha valami láthatatlan dolog meg csapta volna eszébe jutott a gondterhelt hanglejtés amit hallott a telefon túlvégéről -Mi történt? Baj van?
-Valamiről beszélnünk kell... -sóhajtott majd azokba a megigéző arany szemekbe nézett amik mindig olyan kíváncsian és kedvesen tekintettek mindenkire -Mielőtt bármit is kérdeznék, ezeket mind a megérzéseim súgták... Ebben a hónapban rengeteget utaztál az időben, igaz?
-Igen..? -válasza inkább kérdésként érte el az olasz fejét.
-Comte de Saint-Germain.... emlékszel mit mondtam neked?
Ekkor a kegyetlen realizáció sziven döfte a férfit.
-Ez volt az a hónap, igaz...? Édes Istenem... Ugye nem ez a hónap volt, mond hogy nem!
-Bár tudnám ezt állítani... Mit is mondott apád?
-"Ha abban a hónapban időutazol, amiben az ajtó önkényesen kinyílik előtted mielőtt megérintenéd; csapda. Ha abban a hónapban bármelyik idősíkra is elmész, onnan örökbe kell fogadnod az egyik történelmi személyt." -mondta rezzenéstelen arccal Germain, azzal felkelt és főzött tovább, hogy oda ne égjen az ebédjük.
-Hány idősíkon jártál?
-9....
-Mennyin?! Uhh, mindegy... És hogyan is fognak megjelenni a gyerekek, ha mondhatom így?
-"Az emberek megjelenése között maximum 5 év telik el. Ha az időutazó úgy érzi, hogy készen áll egy új ember megjelenésére csak gondolnia kell rá egy éjszakán keresztül." Egyébként "A történelmi időrend szerint érkeznek.".
-Ki lesz az első gyereked? -érdeklődött tovább Leonardo.
-Jean d'Arc -fordult meg egy ragyogó mosollyal az arcán az aranyszőke időutazó. Már most ragyogott a büszkeségtől, amit Leonardo csodálattal figyelt. Nem tudta elképzelni, hogy tudott hirtelen megbarátkozni a gondolattal, hogy kilenc gyerek apja lesz. 9 vámpírgyerek apja. Mikor Germain hátranézett a válla felett látta Leonardo távolba merengő tekintetét.
-Nem Leo, nem barátkoztam még meg a gondolattal. De gondolj csak bele; végre nem leszek egyedül. -kanyarodott keserű mosoly a konyhában tevékenykedő arcára. Ekkor Leonardonak felgyulladt a villanykörte a feje felett. Szépen lassan felállt a a székből és Germain mögé sétált, majd átölelte.
-Comte de Saint-Germain.... Cara mio, mit mondtam neked?
-Akárhányszor magányosnak érzem magam hívjalak föl...
-Miért nem tetted?
-Mert akkor folyamatosan beszélgetnénk. Álmunkban is. -simult bele Leonardo karjaiba a Germain, akit erre egy hatalmas sóhaj keretében mégjobban magához szorított a magasabbik. Így álltak pár percig, ám mindkettőjük örökkévalóságnak érezte. Egyik sem akarta, hogy vége legyen ennek. Nem akartak egymástól távol lenni, ám ezt nem vallották volna be egymásnak. Leonardo mélyen beleszippantott Germain hajába majd egy kisebb sóhaj keretében a férfi fülére lehet, amire összerezzent.
-Hmm, úgy látom a leves kész van, mi lenne, ha ennénk aztán elmennénk kisbaba ruhákat és bútorokat nézni? -ajánlotta fel Leonardo, mire karjai között megfordult Germain. Arcuk csak pár centire volt egymástól, így az olasz jól láthatta az alacsonyabbik őszinte meglepődöttségét.
-Té-Tényleg segítenél?
-Cara mio, azért jöttem ide, mert megérzéseim voltak. Ha nem lettek volna igazak akkor is kirángattalak volna innen.
-Tessék?
-Germain, magadba roskadsz. Egyedül vagy és nem akarsz szólni senkinek, beleértve engem is. Ha nem derült volna ki, hogy apa leszel biztos, hogy elmentünk volna a városban lévő karácsonyi vásárra. De így, hogy van egy olyan lehetőségem, hogy segítsek neked ebben, biztos, hogy segítek. -ezzel nyomott egy puszit a kúria grófjának homlokára, aki erre (említenem sem kell) pirosabb lett, mint egy paradicsom. Az olasz ezt megmosolyogta majd helyet foglalt az eredetileg személyzeti asztalnál. -Amúgy drága grófom, igazán szedhetnél levest, kezdek éhen halni.
Germain erre kicsit sértődötten felhúzta szemöldökét, majd szarkazmussal és pimaszsággal teli hangon válaszolt vissza:
-Ohh bocsánat nagyságos úr, mindjárt megkapja a levesét, de előbb hadd szolgáljam fel az előételt -ezzel a mozdulattal a csapot megnyitva töltött egy kisebb pohárba vizet, majd leöntötte Leonardot.
-Hé! -ugrott fel, de nem sokáig volt rajta a dühös maszkja. Egyszerűen megnyugtatta, ahogy látta nevetni Germaint. Miután a kúria grófja kinevette magát mindketten megebédeltek és felhordták Leonardo csomagjait a vendégszobába mindketten átöltöztek, beültek Leonardo kocsijába és megcélozták a legközelebbi Ikeát.

Comte de Saint-Germain fordítása Saint-Germain grófját jelenti, de nem szeretem Comte-nek hívni, ezért lett Germain.