You're my scandal (Larry Stylinson)

Huszonhatodik

Louis

Az ítélethirdetésig minden szabad pillanatot együtt töltünk, éppen ahogy azt a Göndör szerette volna. Éppen ahogy én szerettem volna. Bár az éjszakák egyelőre (és talán soha többé, de erre gondolni sem bírok) nem lehetnek a mieink, Harry minden reggel beugrik egy gyors (Liam által csomagolt, nehogy véletlen megmérgezzem) uzsonnáért és minden délután hozzám érkezik iskola után. A nappaliban vagy a konyhában tanul, amíg én olvasást tettetve lesem őt a sokszor fejjel lefelé tartott álcám mögül. Néha fel sem tűnik neki, hogy órákon át bámulom pislogás vagy légvétel nélkül, néha észreveszi és kinevet, néha rajtakap és a kanapén szeretkezünk. Vagy a szőnyegen. Esetleg az étkezőszekrényeknek dőlve, jobb napokon folyamatosan egymást ölelve-csókolva a hálóig éppen csak elbotorkálva.

Nem lenne szabad. Nyilván nem, hiszen az esküdtek véleménye az utolsó pillanatig megváltozhat, mégsem tudunk ellenállni a bűnös kísértésnek, nem tudunk nem egymással lenni. A hónapok óta tompán fojtogató félelem túl sokszorosára erősödött, élesedett és már egyetlen szabad másodpercet sem hagy nekünk. Benne van minden pusziban, minden mozdulatban, mosolyban és nevetésben, talán ezekben még jobban is, mint az amúgy is keserű dolgokban. Talán mert ezt mind fájna elveszítenem.

Mégsem tudom elengedni még az utolsó másodpercekben sem, még most sem, amikor a lehető legtávolabb kéne lennem tőle még úgy sem, hogy az idősebb Styles tekintete lyukat éget a hátamba. Percek óta figyel minket, szerintem még csak pislogni se pislogott, de most még talán nem is zavar. Nem, amíg megtartja a kellő távolságot és a közelünkbe sem jön drámázni, csak meghagyja kettőnknek az utolsó pillanatokat. Meg a körülöttünk zavarban toporgó féltucat színházi kelléknek (igen, ezek a barátaink), akik (talán csak a megszokás miatt, hiszen már minden mindegy, nem?) egy normális megbeszélés látszatát igyekeznek kellemetlenül fenntartani, de én csak Harryt látom. Mindig csak őt látom.

- Ment? – erőlködöm ki az egyetlen szót, és már így is rendes megerőltetés visszanyelni a hányingeremet.

- Csak angol, sima volt. Voltaire, ki gondolta volna – forgatja meg smaragd szemeit beképzelten, de nagyképűségének adását összekuszálják a félelem hullámai. Nagyon igyekszik takarni, de jobban ismerem ennél. Mindenkinél, ha őszinte akarok lenni - Hogy nézek ki? – húzkodja meg idegesen öltönye alját és simítgatja le a ráncokat.

Remegnek a kezei.

- Nagyszerűen – mosolygok féltőn és büszkén, minden szerelmemet ebbe az egy mozdulatba sűrítve.

- "Minden nagyszerű dolog mögött van valami tragikus" – feleli őrülten erőlködve, hogy visszanyelje azt a tudálékos mosolyt, ami mindig az ajkaira szökik, amikor idéz.

És csak... Soha nem hallottam semmit, ami ennyire illett volna Harryre. Életemben. És csak fáj, darabokra szed és szétszór, feléget és megfagyaszt. Éppen ezért...

- Kérlek mondd, hogy ezeket Google-ről szeded és nem magoltál be egy Wilde-összest. Esetleg agyadra ment az érettségi? – forgatom meg a szemeimet, ahogy a fejét hátravetve kacagó fiúra nézek. Komolyan aggódom érte, amikor ilyeneket mond, komolyan aggódom, amikor olvasom az írásait tudva, hogy az az igazi énje. Tudva, hogy semmit nem tehetek, hogy megváltoztassam a világnézetét, hogy eltüntessem a kínját. Mégsem tudom felhozni ezt most, mégsem tudom kikérdezni az érzéseiről és az ölembe húzva addig ölelni, amíg legalább egy kis fényt át nem adok neki. Azt a kicsit, ami bennem ég, miatta. Most csak élvezem, ahogy felsőbbrendűségének teljes tudatában vigyorog, szemeivel mégis minden szorongását és félelmét szavak nélkül kifejezve – Szeretlek – tátogom akaratlanul és nagyon, nagyon meggondolatlanul, mert komolyan percek óta próbálom visszafogni ezt az egy makacs kis szót, de úgy tűnik a félelmem nem ismer határokat. Tudnia kell. Tudnom kell, hogy tudja – Indulhatunk?