Hazudd, hogy szeretsz - Dean szemszögéből (befejezett)

13. A legnagyobb félreértés

Az a bárgyúmosolyú Johann visszatért. Épp frissen facsart narancslével próbáltam valami életet verni magamba a lehető leggyönyörteljesebb éjszaka után, amivel Haley ajándékozott meg – olyan heves, merész és tökéletes volt, utána hosszú percekig csak feküdtünk kidöglötten, mint akik a végórájukat élik, míg végül elaludtunk, engem biztos el is kaptak volna a szülei, ha nem ébredek fel időben –, amikor észrevettem a barom kocsiját a felhajtójukra gördülni. Mi a franc?!

A pasas halál nyugalmasan kiszállt a kocsiból, és becsengetett Haleyékhez. Úgy sejtettem, Haley még alszik, meztelenül, zilált hajjal, ahogy hagytam, úgyhogy a küszöbön álló fickó gondolata nagyon nem tetszett. Maradnom kellett volna, hogy én fogadjam el szál gatyában, hadd egye a fene a barmot! Megint csengetett. Már majdnem megörültem, hogy Haley be sem engedi, de aztán kinyílt az ajtó, én meg majdnem kiköptem a narancslevet.

Kibontott hajjal, egy szál vékony köntösben, mezítláb nyitott ajtót! Majd kellemesen elcsevegtek, és mosolyogva beinvitálta Johannt. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, úgy éreztem, mentem felrobbanok, és ez csak fokozódott, ahogy teltek a percek.

Mi a halált művelnek? Egyáltalán Haley miért engedte be? És miért nem vett fel valami ruhát a francba is?!

Számoltam az időt, kezemben a narancslével, amit már képtelen lettem volna leerőltetni a torkomon. Mit keres nála Johann? Haley hívta volna? Túl gyanús volt ez ahhoz, hogy ne gyanakodjak. Eltelt az első húsz perc, és én fontolgattam, hogy átmegyek becsöngetni, de valami megállított. Oké, nem valami, a saját borús gondolataim.

Mert mi jogom van nekem átmenni? Nem jártunk konkrétan Haleyvel, semmi közöm hozzá, hogy kivel mit csinál a kora reggeli órákban egyetlen szál köntösben. Az éjjel sikerült alaposan meglepnie mindazzal, amit művelt velem az ágyban, mi van, ha mindez és a tegnapi is csak gyakorlás volt számára? Johannra gyakorolt, hogy bevessen valami végső csábítást, amivel majd ugyanúgy térdre kényszeríti a srácot, ahogy velem tette.

De ha nem is műveltek semmit – mert ebben hinnem kellett, bízni akartam Haleyben –, akkor is el tudtam képzelni, ahogy flörtölget a mellén kihívóan szétnyíló köntösben, vagy épp megmutogatja a lábfején a sebeket, esetleg Johann csak elnézi a haját, ahogy én szoktam...

A féltékenység szinte megfojtott. Haley persze azt mondta, nincs közöttük semmi, és én hajlottam rá, hogy elhiggyem, de azt is mondogatta még mindig, hogy szeret, szóval nem lehettem teljesen biztos. Fogalmam sem volt, mikor hazudik, és mikor mond igazat, túl jól csinálta az előbbit.

Végül majdnem huszonhét perc szenvedés után kinyílt az ajtó, és kijöttek. Haley fel volt öltözve, hozzá nagyon vidámnak és elégedettnek tűnt Johann oldalán, sőt annak is ott volt a képén az a bárgyú mosoly. Elmenni készültek a fickó kocsijával. Mégis hová? És miért?

Johann kinyitotta a csomagtartót, és a mosolygó Haley felé nyújtott egy piros sisakot.

– Hát, persze! – mordultam fel. – Az építkezés!

Haley annyira mosolygott, amikor a fejébe húzta azt a hülyeséget, hogy még a fogait is láttam. A fickó ráfestette a nevét meg valami virágokat, és úgy tűnt Haley mindjárt elalél tőle, egyre csak ugrándozott Johann kocsijának tükre előtt, és simogatta a sisakot, miközben hadarva beszélt. Mindketten nevettek, aztán beültek a kocsiba és elhajtottak.

Ez rátette a bélyegét az egész napomra. Ingerült voltam, és csak arra tudtam gondolni, mi zajlik közöttük azon az építkezésen? Haley, fűrészelünk egyet? Úgy, csavard csak azt az anyát a csavarra! Megnézed, mekkora kalapácsom van? Akarod, hogy beverjek vele neked valamit? Hányinger! De elég volt csak arra gondolnom, hogy Haley létrára mászik, Johann meg lentről stíröli a fenekét. Ki akartam nyírni a fickót!