A zongora hangja | Niall Horan FF

◽59. Fejezet◽

Kimberly

Egy kisebb gyomorgörcs társaságában léptem át a bejárati ajtó küszöbét. Egyből megcsapta az orromat a vacsora kellemes illata és a fülemet a többiek hangos beszélgetése, amibe a tányérok és az evőeszközök zaja belezavart. Levettem magamról a kabátomat és a cipőmet, majd mosolyogva elindultam az étkező felé.
-Sziasztok!-köszöntem a családomnak és Lilynek. Szóval igazából a családomnak. Annyit van nálunk a legjobb barátnőm és olyan régóta ismerjük egymást, hogy olyanok vagyunk egymás számára, mint a testvérek.
-Szia, kislányom! Jókor jöttél. Lily az előbb jött-mosolygott rám anyukám, miközben letette az asztalra a tányérokat. Mivel én voltam az utolsó, aki érkezett, gondoltam hasznossá teszem magam. Kiosztottam a tányérokat, az evőeszközöket, és csak utána ültem le Lily mellé.
-Milyen volt a zongora?-érdeklődött egy sejtelmes mosollyal. Persze, rajtam kívül a jelenlévők közül csak ő tudja, hogy a zongoratanárom a pasim is egyben, így jogos volt ez a tekintet és a kérdés.
-Jó volt-feleltem szűkszavúan, kicsit belepirulva. Niall-lel csak jó lehet. A reakciómat látva megértette, hogy tényleg minden jól ment, ezért nem is kérdezett róla többet a családom jelenlétében.
-Hol van már a kaja?-türelmetlenkedett Adam, aki unalmában hajót hajtogatott a kirakott szalvétából.
-Ha ennyire éhes vagy, besegíthettél volna anyádnak, hogy hamarabb készen legyen!-vágta rá apu szigorúan, és abban a pillanatban megjelent anyukám a vacsorával. Wellington bélszín és sült krumpli. Azta. Nem is tudom, mikor csinált utoljára ennyire komoly kaját.
-Ünneplünk valamit?-kérdeztem kicsit meglepve, ugyanis akkor szokott ilyen drága és időigényes ételeket készíteni.
-Csak azt, hogy együtt a család. Olyan régen voltunk már így együtt-ült le mosolyogva. Bólintottam, mert jogosan mondta és aranyos volt a gesztus, de továbbra is azt gondoltam, hogy az ilyen alkalmak egyre ritkábbak lesznek. Én már fél lábbal kint élem a saját életem, és lassan Adamnél is eljön az a korszak, amikor a család háttérbe szorul és a barátok kerülnek majd előtérbe. Ez az élet velejárója.
-Öhm, mondtam már, hogy köszönöm a meghívást?-szólalt meg mellettem a legjobb barátnőm, aki éppen akkor szedett magának a húsból.
-Persze, de tudod jól, hogy nem kell megköszönni.
-Ja, megszoktuk, hogy folyton el kell viselni-forgatta meg a szemét Adam, miközben a szája tele volt a kajával. Undorító látvány volt, még annak ellenére sem volt elnézhető, hogy közölte, hogy nagyon éhes.
-Adam, inkább egyél. Pár perce még éhen akartál halni!-sóhajtotta apum, aki akkor nyitott ki egy üveg bort. Ő már rutinosan kezeli az öcsém sokszor elviselhetetlen, tinédzserkori megjegyzéseit. Helyette inkább Adamen kívül mindenkinek töltött a borból. Tényleg olyan érzés volt, mintha ünnepelnénk valamit, így bennem volt a félsz, hogy ennek a jó hangulatnak lehet én fogok véget vetni. 
-És, Lily, mit is mondtál? Az állatkertben dolgozol?-kezdeményezett csevegést anyukám.
-Igen, de csak pénztáros vagyok. Mellette csinálom a fodrász tanfolyamot. Az nagyjából egy év, addig kibírom ezt a munkát. Nyugodtabb, mint a kozmetika, bár kicsit unalmas Kimmy nélkül.
-Jaj, de cuki vagy!-néztem rá kiskutya szemekkel.-Hát persze, hogy az.
-Hát ja. A kutyák is hiányoznak. De nyugodtabb, nem kell sokat beszélnem az emberekkel, szinte ugyanaz a betanult duma van csak. Tovább tudok aludni, és csak egy kicsivel később végzek, mint a kutyakozmetikában. Jobban összeegyeztethető az életemmel is.
-Ez remekül hangzik.
-Igen. Na, de ne rólam beszéljünk. Kimberly, milyen napod volt?-intézte hozzám hirtelen kérdését, így két rágás között igyekeztem rendesen válaszolni, nem úgy, mint Adam, aki olyan volt, mint egy disznó.
-Viszonylag jó. A munka meglepően jól telt, aztán a zongoraóra egy jó levezetője volt a napnak. Készültünk a jótékonysági koncertre rendesen. Tudjátok, amiről meséltem-szedtem össze a gondolataimat.
-Igen, mesélted, hogy zongorázol és énekelsz is majd-bólogatott hevesen apukám.
-Nem akartok jönni? Most szombaton lesz. Lily is ott lesz-tettem hozzá mellékesen, miközben hevesen kalapáló szívvel beleittam a borba. Csak azért kérdeztem meg, mert mégiscsak a szüleimről van szó, ugyanakkor imádkoztam a nemleges válaszért. Még csak az hiányzik, hogy a duettem közben meglássák, hogy Niall a tanárom.
-Elég nagy vagy, szerintem nem baj, ha kihagyjuk-rázta meg a fejét anyum. Az arcom kicsi csalódottságot mutatott, de legbelül hálát adtam mindennek, hogy nem kíváncsiak rám. Sosem voltak a klasszikus zene rajongói, ezért számítottam rá, hogy így döntenek. Kivételesen most hálát adtam a sorsnak, hogy a lányuk helyett az itthoni punnyadást választották.
-És még szeretnék beszélni valamiről-köszörültem meg a torkomat. Ha már a zongorával kapcsolatban érintettük Niallt (még akkor is, ha ezt ők nem tudják), akkor itt lenne az ideje feldobni azt a témát, hogy össze akarok vele költözni. Nem akartam tönkretenni ezt a nyugodt pillanatot, de nem húzhatom örökké. Önálló akarok lenni és szeretnék végre azzal a férfival lenni, akit úgy érzek, hogy tényleg mindennél jobban szeretek.-Szóval... Köztem és Niall között egyre komolyabbak a dolgok. Úgy döntöttünk, hamarosan hozzá költözöm. Szeretem és szeretnék önállósodni is-tettem egymás után a szavakat higgadtan, miközben éreztem, hogy lassan kezd megváltozni a hangulat.
-Ó!-Ez volt anyám reakciója, miközben a villája félúton megállt a levegőben.
-Ez fantasztikus hír! Egy lépéssel közelebb a nagybetűs élethez!-lelkesedett apum, legalább is próbált minden erejével, mivel ahogy számítottam rá, kissé meglepték szavaim.-Mikor költöznél?
-A jótékonysági koncert után valamikor-feleltem, mire mindenki lefagyott. Csak Lily eszegetett mellettem nyugodtan, aki ezzel próbálta kizárni azt, hogy itt bizony fennáll a balhé lehetősége. Amúgy ő meg szereti a balhékat, ha az nem miatta van, szóval ő ezt még élvezte is volna.
-Dehát az hétvégén lesz!-szörnyülködött anyukám, ahogy átgondolta, hogy lehet már nem kell sokáig négyen egy fedél alatt éldegélnünk. Ennyit a nyugodt családi vacsoráról. Pont az ilyenek miatt szokott olyan kevés lenni.
-Tudom.
-És... És Niall? Nem ismerjük annyira. De hozzáteszem, te sem ismered olyan régóta-szúrt oda nekem. Közben a többiek inkább élvezték a hús ízét, mint az újabb, semmirekellő vitát, ami ismét arról szólt, hogy anyám ok nélkül balhézik és nem bírja felfogni, hogy felnőttem.
-Ismerem már olyan régóta, hogy az összeköltözés ötlete szóba jöhessen!-sziszegtem a fogaim között dühösen. Lassan egy hónapja járok Niall-lel, de két hónapja ismerem. Azért van fogalmam arról, kivel akarok összeköltözni, nem mellesleg pedig, hogy kit is szeretek!
-Jó, de...
-Anya! Felnőtt vagyok. Tudom, mi a jó nekem és mi nem. Bízz bennem-fojtottam belé a szót, mire ő egy hatalmasat sóhajtott. Fura, de úgy éreztem, végre megfogadta a szavamat és hitt bennem. Vagy egyszerűen csak már leszarta a dolgokat. Valamelyik a kettő közül. A lényeg az, hogy hosszú idő elteltével úgy éreztem, végre most jött el az a pont, amikor rájött, hogy nem pátyolgathat örökké, ezért inkább csendben marad.
-Teljesen megbolondul, ha erről a fiúról van szó. Úgy látszik, van valami ezekben az írekben, ami elveszi Kim eszét. Te is ilyen vagy?-pillantott Lilyre, aki nevetve felelt.
-Köztem Robbie-val azért nem ilyen komolyak a dolgok. Tudod. Csak szex van. Érzelmek nélkül. Lehet, mivel ő nem ír-mondta, amin a szüleim ledöbbentek, Adam röhögni kezdett, én pedig magamban örültem azért, hogy Lily példájából okulva megláthatták, hogy én közel sem vagyok olyan problémás fiatal, mint amilyennek gondolnak. Egyszerűen csak szerelmes vagyok. Amúgy én is elnevettem magamat a barátnőm megjegyzésén. Mindenki azt mondja, hogy az angol férfiak így, meg úgy... Nem tagadom. Nem rosszak. De azért Niall sokkal jobb.