Love at first sight I. (+18)

4.

A csók után napokig csak kóválygok, nem térek magamhoz, nem vagyok benne biztos, hogy valóság volt és nem csak álmodtam. Várom, hogy jelentkezzen, de semmi. Nem hívott és a kávéházba sem jött el, amióta vacsorázni
voltunk. Az életem hirtelen egy körforgássá alakult, felkelek, egész nap szédelgek és várom, hogy hívjon, dolgozom, hazajövök és alszok, már amikor tudok. Nem tudom mi van velem, engem így egy férfi nem szédíthet el csupán egy csókjával. Talán direkt várat? Hiszen tudja, hogy én nem jelentkezhetek előbb, mert ellenben vele, én nem tudom, hogy hol lakik és semmiféle más elérhetőségét sem. Délután Leah-val találkozunk, vásárolni megyünk, szükségünk van pár új holmira, hiszen 2 hét múlva kezdetét veszi az első egyetemi évünk. Leah kocsival értem jön, a sétálóutcába megyünk. Készülődök, nem szeretném megváratni. Mostanában mintha kicsit pontosabb lennék. Húsz perc múlva már hallom is a dudálását. Rohanok lefelé a lépcsőn, legalább egy kicsit kikapcsolódok.
- Szia! – mondom vidáman, miközben behuppanok az első ülésre.
- Szia Lexopedia! – nevet rám.
- Héé, ez nem volt szép, érettségi óta senki nem hívott így! – válaszoltam szemrehányóan.
- Az lehet, de hamarosan kezd a suli és te újra két lábon járó enciklopédiává fogsz válni. Mikor ettél utoljára?
- Mi? Ezt meg miért kérdezed? Reggel.
- Melyik reggel? Legalább 2 kilót fogytál, mióta nem láttalak. Mi van Mr. Idegennel, komolyra fordulnak a dolgok és nem megy le egy falat sem a torkodon?
- Ugyan, a csók óta nem is keresett. Már egy hete. Lemondtam róla, de már késő, mert belezúgtam. Béna vagyok, ugye?
- Ne viccelj, egy ilyen pasiba én is belezúgtam volna! Szemét, hogy nem keres, minek könyörögte ki akkor a számodat?! Érthetetlen...

Végül hanyagoljuk a Colin témát, hiszen minek is beszélnénk róla tovább?! Veszett fejsze. A vásárlással viszont rengeteg idő elment, mert Leah egyik boltból a másikba cibál. Én személy szerint nem szeretek túlzottan vásárolni, de nem járhatok jutazsákban. Visszasírom a középiskolai egyenruhát, azzal legalább nem volt gond, mert mindenki ugyanúgy nézett ki és nem a menő vagy épp égő cuccok miatt voltunk vagy nem voltunk jóban valakivel. Remélem elég komoly lesz ez az egyetem ahhoz, hogy ott se érdekeljen senkit, hogy milyen ruha van rajtam éppen. Azért vettem magamnak két nadrágot, pár felsőt, egy kabátot és egy pár kényelmes cipőt a megszokott tornacipők mellé.
Hazafelé gyalog indultam, mert Leah-nak még máshol is akadt dolga, én pedig amúgy is szeretek sétálni, még ennyi táskával is. Nyakig merültem a gondolataimba és az önsajnálatba, hogy megint milyen szerencsétlenül jártam egy pasival. Később arra jutottam, hogy nem érdekel, nem teheti tönkre az utolsó szabad hetet a nyárból ez az ismeretlen fazon, még akkor sem ha belehabarodtam. Majd túlteszem magam rajta. Ebben jó vagyok.
Egy héttel később már az egyetemi ismerkedő napokon próbáltam a csoporttársaimmal összebarátkozni. Sok féle ember, de összességében nem vagyunk sokan a szakon, amit én nem is bánok. Biztos így is már az első hetekben kitör a versengés.

Péntek reggel Leah-val találkoztam, akkor volt a tárgyfelvételi nap. Rengeteg tantárgy, van, aminek már a neve is borzasztó, de több érdekeset is találtam.
- Leah, van egy kis gond, az egyik tárgyamra betelt a limit, most mi legyen?
- Kérdezzünk meg egy felsőst, aki tud segíteni. - Nézd, ott van például ő! – mutat egy helyes srácra, aki az elsős hallgatókat felügyelte egy másik csoportban.
- Szia, ne haragudj, tudnál segíteni? – kérdeztem kissé félénken.
- Szia! Persze, ezért vagyok itt. Mondd csak, mi a gond.
- Az van, hogy betelt a limit erre a kurzusra, de kötelezőként van kisorolva. Ilyenkor mi a teendő?
-Fel kell keresned a tanszékvezetődet, aki bővíteni tudja a limitet kérés esetén. Angol szakos vagy, a tanszékvezetődet két emelettel feljebb a 307-es irodában találod.
-Köszönöm a segítséget! Szia!
A begyűjtött információimmal elindultam a megfelelő irányba. Két helyen is rossz irányba fordultam, hála a szuper tájékozódási képességeimnek. Fel a fejjel, Alexis, mondtam magamban, majd megtanulod a járást.
- 304, 305, 306 – számoltam halkan az irodákat, - 307, megvagy végre!
Minden bátorságom összeszedtem és kopogtam.
- Tessék! – szólt egy hang bentről.
Valami furcsát éreztem. Mintha ismerném ezt a hangot valahonnan. Nem, csak ismerős lehet, hiszen honnan is ismerhetném a tanszékvezető hangját?  A kezem a kilincsre tettem és benyitottam. Nem hittem el, hogy kit látok...