Gyönyörű Hazugság

Bárcsak valaki elrabolna...

A reggelem ismét kapkodósan telt. Nem akart semmi sem sikerülni és késésben is voltam, pedig most kezdtem nem rég a munkahelyemen. Nem így kéne bemutatkoznom, még a végén kereshetek egy másik állást, ha tovabbra is hűséges társam lesz a szétszórtság. A gyors tempóban, amiket a lábaimnak diktáltam nem figyeltem a környezetemre, csak haladtam az úti célom felé. Emiatt nem is egyszer megbotlottam, amit egy rövid szitkozódás követett, a következő pillanatban pedig neki mentem valakinek az utcán.

- Bocsánat, nem akartam - pillantottam vissza rá, miközben elhadartam a mondatom, majd siettem tovább.

Fura öltözete volt és arany sisakja, mintha nem is erről a világról származna, csak állt a sietős emberek között, mintha nem is létezne igazából, és a fény játéka lenne az alakja. De nem is ezek a fura dolgok fogtak meg legjobban benne, ami igazán bevésődött az emlékeimbe a kék szemei voltak. Valami megcsillant bennük, ahogy rám pillantott és a lelkemig hatolt a háborgó tengere, mely sűrű pillái közt pihent rendületlenül. Megdobbant a szívem. De ahogy jött a pillanatnyi melegség, ami kopogtatott a szívem ajtaján, tovább is illant, amint vissza zökkentem a valóság káosszal teli bugyraiba. Jelen pillanatban van nagyobb problémám is, minthogy nekimentem egy helyes férfinak a nagy rohanásban. Megráztam kissé a fejem, ezzel is elnyomva a megmaradt gondolatokat az előző helyzetről és tovább haladtam.

A nap is ugyanúgy telt, mint a reggelem, ezzel is megbéklyózva a hangulatom. Mindent a nyakamba zúdítottak, én pedig próbáltam lépést tartani a többiekkel, de nem mindig sikerült az elképzeléseim szerint cselekednem. Sokat bénáztam és a hátam közepére sem kívántam a mai napot, a sok kíváncsi tekintettel egybekötve, ami kísérte minden mozzanatom. Lassan telt az idő, a percek épphogy vonszolták maguk után a másodperceket, melyek idegesítő kattogása a lelkem legmélyebb helyeire is elértek. Mintha az időmet számolná vissza folyamatosan. Csak tik tak, tik tak. Idegesen a hajamba túrtam és fújtattam, miközben a tollam végét kattogtattam és dobolni kezdtem a lábammal. Ezért nem szeretem ezeket az ilyen órákat, pillantottam a tárgyra dühösen, majd kimentem egy pohár kávéért.

A munka is egyre több lett, ahelyett, hogy fogyott volna. Alig vártam, hogy vége legyen az egésznek, habár a melengető koffein dobott a kedvemen, végül az sem hozta el a tőle várt hatást. Az időt még egy erős fekete sem pörgetheti fel, csak elnyomja a vele járó gondokat, de a probléma attól nem szűnik meg. Sóhajtottam és a kész papírhalmokra néztem megvetően. Nem mintha ez a szerencsétlen vékony lapok tehetnének mindenről. Végül az utolsó tíz percet el is lógtam. Nem bírtam már tovább görnyedni az asztal felett, friss levegőre és csendre vágyott minden porcikám.

Egy nagyobb sóhaj kíséretében léptem be a lakásomba, majd becsuktam az ajtót magam mögött. Mindent ledobtam a kezemből és megálltam a tükör előtt. Alaposan végigmértem a nyúzott képem és fáradt szemeim a tekintetemmel. Ujjbegyemmel lassan araszoltam a bőrömön, majd szemforgatva hátráltam egyet.

- Bárcsak valaki elrabolna... - jegyeztem meg hangosan, miközben végignéztem magamon.

Szánalmas vagyok, aki beragadt az élet monoton körforgására, pedig mindenre vágyott gyermekévei alatt, csak erre nem. Dühös vagyok magamra.

- Én megtehetem, ha ez minden vágya - lehelte egy mély férfihang a sötétbe burkolózva.

Szavai át vágtak a nappalin, majd elérve engem végigsimítottak a csupasz karomon. Libabőrös lettem. Idegesen kaptam felé a tekintetem, majd a lámpához léptem és felkapcsoltam azt. A szoba másik felében elhelyezett fotelban pihent az édes melódia tulaja. De nem ismeretlen volt, a szemeit egyből felismertem. Ő volt az akinek neki mentem reggel, azok a kék íriszek most is éppúgy néznek rám, mint akkor. Arra várva, hogy teljesen elnyeljen és elragadjon mindentől egy óvatlan pillanatban.