Hagyj békén, naplót írok!

9

Szeptember 2. (szerda)

Reggeli tinihiszti. Ha te hisztizel, nem érzed, milyen borzalmas is ez, de ha más csinálja......irtóra idegesítő tud lenni. Hát igen, Máté reggel nem találta a fekete pólóját (és engem hívogatott, hogy mennyire kivan). Ennyi. Egy fekete póló. Van neki egy csomó ilyenje, ez annyitól fontos, hogy......nem tudom, ugyanolyan, mint a többi. Fekete, se minta, se semmi, csak fekete. De nem találta, és egy akkora hisztit csapott...igazából, az nem is volt olyan nagy. Akkor volt igazi, óriási hiszti, mikor rájött, hogy nálunk hagyta az imádott fekete pólót. El is késtem, mert vagy 20 percig kellett nyugtatnom, és csak utána tette le. Totál késésben voltam. És ha én elkéstem, Anyu még annál is inkább. Jól kezdtük a napot......

Épphogy kiszálltam a kocsiból, Anyu tovább hajtott. A suli előtt már egy diák sem volt. Gyorsan lecsekkoltam az órám. 8:23. Ahhhh. Totál késés. Rohantam a suliba, a portás megállított, megkérdezte, miért késtem, válaszoltam, futottam tovább. Lihegve értem be a terembe. Az egész osztály engem nézett (igen, az a 9 ember). Jófej osztálytársaim vannak, mind mosolyogtak késésemen, egyem meg őket. Kornél még valamit mondott is, amire később válaszoltam is valamit, de arra nem emlékszem, hogy mit. A tanári asztal felé fordultam. A táblát nézve rájöttem, hogy matek óra volt. Szerencsémre ezt az osztályfőnök tartja, aki nem mérgesen nézett rám, hanem csak érdeklődően. Odasétáltam hozzá, és elnézést kértem. Odaadtam neki Anyu levelét, ő meg gyorsan átfutotta. Bár, nem tudom mi volt benne, a tanárnő viszont csak a helyemre küldött. Ezt megúsztam. Leültem, és próbáltam minél jobb lenni az órán. Jelentkeztem, jegyzeteltem, és láttam a tanárnőn, hogy már nem is érdekli a késés. Már majdnem az óra végén jártunk, amikor valaki megbökte a vállam. Óvatosan hátra fordultam Dávidékhoz. Dávid egy papírt tartott felém. Elvettem tőle, és visszafordultam. Elolvastam a papírfecnire írt pár szót.

„Lex, rosszul osztottad be az idődet? :)"

Gyorsan lefirkantottam a válaszom. Anélkül, hogy hátranéztem volna, átnyújtottam neki a papírt.

„Menj a tudodhova."

„:). Miért késtél?"

„Egy idióta feltartott."

Hallottam, hogy halkan felnevet mögöttem. Szerintem ez annyira nem vicces, de mindegy.

„Könnyű másokra fogni a dolgokat."

„Matekozzál inkább, ne engem nyaggass. :)"

Nem kaptam választ erre, úgy látszik, megfogadta a „tanácsom". Nagyon érdekes óra volt, bár a tavalyi anyagot néztük át (évelején ez így szokás), és annyira élveztem, hogy csak azt vettem észre, hogy vége lett az órának. Megnéztem, hogy mi lesz a következő órám (biosz), aztán....elővettem a könyvem. Tudom, hogy jóban vagyok az osztállyal, meg minden, de na. Olvasni szoktam, olvasni is fogok. Szóval elővettem a könyvem (A remény rabjait. Ezerszer olvastam már, de még mindig élvezem), és olvasni....akartam. De valaki úgy gondolta, hogy nekem akkor, abban a szünetben nem kellett olvasnom. Alig haladtam két oldalt, amikor az a bizonyos valaki leült a mellettem lévő székre (Kornél valahol a büfében volt). Kíváncsian néztem Dávidra, amolyan „mit akarsz?" stílusban. Kedves vagyok, tudom.

- Mi ez? – vette ki a kezemből a könyvem. Csak úgy kiveszi? Elkérni már nem divat, vagy mi?

- Könyv. Láttál már ilyet? – gúnyolódtam.

- Nagyon humoros – mosolygott rám. – A remény rabjai. Jó film.

- Jó könyv.

- Én csak a filmet láttam.