Fekete doboz

07. | Trevi - kút

- Az a lényege, hogy a jobb kezeddel kell a bal válladon át dobni az érmét. Így szól a monda. - egyetértően bólogattam.

Nagyon sokan voltak a kút körül. Még életemben nem láttam ennyi embert egy helyen, pedig a repülőtéren sem voltak valami kevesen. Pláne nem akkor, amikor New York repülőterén várakoztam.

- Tudod mit nem értek? Annyian jönnek egy nap ide, ehhez a kúthoz. Mégis hogyan lehet, hogy nincs tele pénzérmével az alja?

- Éjjelente összegyűjtik őket és a római rászorulók megsegítésére fordítják.

- És így mi lesz a kívánságommal?

- Ne aggódj! Az attól függetlenül valóra válik, de csak ha hiszel benne.

Én hittem benne. Teljes mértékben. Éppen ezért vettem komolyan azt is, miután csukott szemmel erősen koncentráltam, hogy nem mondok a kívánságomról semmit, különben nem fog megtörténni.

- Na, mit kívántál?

- Azt nem mondhatom el. - ráztam meg hevesen a fejemet. - Különben nem válik valóra.

- És ha valóra vált? Akkor elmondod?

- Talán.

[...]

Mosolyogva figyeltem az árusokat és az elém terülő látványt. Róma tele volt élettel. Az emberek beszédét nagyjából ki tudtam következtetni, hiszen az olasz nyelv hasonlított a spanyolra, csak máshogyan mondtak egyes szavakat. Viszont mi odahaza a mexikói spanyolt beszéltük. Ezért nekem ilyen szempontból eggyel nehezebb volt a helyzetem. Viszont ez sem jelentett túlzottan nagy akadályt.

- Nuria! - hallottam mögülem egy hangot. - Ez a tiéd.

Megfordultam a tengelyem körül, ahol Colton állt egy ruhával a kezében.

- Colton, mondtam, hogy nem kell ruhát venned nekem! Nem olyan fontos.

- Mostmár mindegy, mert megvettem, ameddig te a naplementét nézted.

Csak sóhajtottam egyet. Tudtam, hogy nincs értelme le állnom vele vitatkozni, ezért inkább annyiban hagytam a dolgot és megköszöntem neki.

- Most pedig elviszlek egy igazi olasz étterembe. Én személy szerint már nagyon éhes vagyok. - fogta meg a hasát nyomatékosítva a mondandóját.

Egész nap sétáltunk és teljesen kimerültünk. Én is rendesen megéheztem. Úgy beszéltük meg, hogy majd csak az étterem mosdójában öltözök át, mert nem volt próbafülke az árusnál.

Gondolatainkba merülve sétáltunk az utcákon, már kezdett az idő hidegre váltani. Az égen sötét felhők gyülekeztek. Biztos voltam benne, hogy esni fog és nem is tévedtem sokat, ugyanis percekkel később hideg esőcseppek kezdték ellepni az utat. Szerettem az eső utáni illatot és egy bögre forró csokoládé mögül nézni az ablakunkon át a viharokat. Valahogyan engem mégis megnyugtatott. Sőt, éjjelente is jól aludtam annak ellenére, hogyha néha mennydörgött az ég. Most mégis gyorsabban kezdtünk el lépkedni.

- Még mennyi időre van innen az étterem, ahová menni akarsz? - kérdeztem.

- Már csak pár perc és ott vagyunk.

Egyre jobban rá kezdett az eső, már szinte szakadt. Egymás kezét fogva futottunk az utcán, miközben körülöttünk az árusok hordták befelé a portékájukat, nehogy valami bajuk essen. Nagyobb viharnak néztünk elébe.

Nevetve értünk az étterem terasza alá. Colton vállának döntöttem a fejemet, úgy néztem vissza az esőtől kopogó járdára. A következő percekben pedig úgy éreztem, mintha megállt volna körülöttünk az idő.