melody •taekook•

1

A hűvös novemberi levegő libabőrt váltott ki a vékony, sötét kabátba öltözött magas, jó kiállású, kissé hosszú fekete hajú fiúból. Ha nem lett volna rajta a fekete maszk, és a szintén fekete baseball sapkája, amint kilépett az ajtón, a rajongói körben gyűltek volna össze egymást lökdösve. De pont az volt a célja, hogy ne ismerje fel senki.

Ezen a környéken elég nagy volt az élet estefelé is. Ámbár JungKooknak mindig mondta a menedzsere, hogy akkor se menjen ki, ha jól be van öltözve, és úgy érzi, hogy senki sem fogja felismerni, mert mindig van valaki, aki felismeri, akármennyire is figyel erre oda.

JungKook mégiscsak huszonhárom éves volt, és már kiskora óta csak az éneklés és a koncertek töltötték ki az életet. Néha muszáj volt egy kicsit kiszakadnia ebből. Imádta a rajongóit, és imádta azt is, hogy annak él, amit csinál, és hiába vallotta magát a legszerencsésebb embernek a világon, mintha valami hiányzott volna az életéből. Ilyenkor este szeretett kijönni a környékre, és gondolkozni. Szokta figyelni a cover -  táncosokat, különböző előadókat, akik csupán hobbiként kiülnek énekelni, zenélni egy kis támogatás reményében, vagy csak simán azért, mert ilyenkor ők is elszakadhatnak a valóságtól, hogy azt csinálhassák, amit a legjobban szeretnek.

JungKook elővette a telefonját, hogy megnézze, mennyi az idő; szomorúan vette észre, hogy lassan már haza kell mennie. Másnap egész nehéz napja lesz, szüksége van az alvásra, de  valahogy a lába vitte előre. Kellemes zene dallama ütötte meg fülét, és ahogy közelebb sétált, egyre hangosabban hallotta, nem sokkal később pedig megpillantott egy kisebb tömeget a távolból, ahogy valakit körbe állnak.

Keserű hegedűszó törte meg a csendbet, a közönség meghatódva állt a művész felett, JungKook azon kapta magát, hogy már ő is  ott állt a tömegben, és szinte csukott szemmel hallgatta a hegedűjátékot. Kíváncsisága felülkerekedett felette, és próbált átlátni a kis tömegen, hogy lássa, hogy ki az, aki ilyen csodásan játszik a hegedűn.

A művész szebb volt, mint maga a zene, amit azért nehéz volt felülmúlni. A fiú arany bőre szinte csillámlott a hold sugara alatt, hosszú ujjai kedvesen fogták körbe a hangszert, szemei lehunyva, hosszú, egyenes fekete szempillái megremegtek, ahogy koncentrált a zenére. Ívelt szemöldökei fókuszálva ráncolódtak össze a homlokán. Arca és orra halványpiros volt, egy  egyszerű halvány barna nadrág volt rajta, és egy fehér pulcsi, de mégis, mintha egyenesen a színpadról jött volna le egy bónusz koncertet adni. Jungkook csak akkor vette észre, hogy a zene abbamaradt, és mindenki tapsolt, amikor a fiú leemelte a hangszert a nyaka zugából, és hatalmasan, de mégis szégyenlősen mosolygott, enyhén meg is hajolt. Valami volt abban a mosolyban, valami különleges. Teljesen megváltozott a mosolyától. A fehér fogai mind kilátszódtak, mosolyától a szemei alig látszódtak.

Jungkook pedig csak állt ott, megbabonázva, amiből csak a telefonja halk csörgese keltette fel.