Egy új élet | Gio Reyna

Első fejezet

A repülő ablakának támasztom a homolokom, és nyelek egy hatalmasat. A fülhallgatómban szóló The Script szám újra eszembe juttatta életem legszörnyűbb napját, és nem sok kell ahhoz, hogy elsírjam magam. Sóhajtok egyet, és megpróbálok nyugodtan lélegezni, miközben egy árva könnycseppet letörlök az arcomról.

- Na, na, na, Lili ne már! - hallom meg a bátyám hangját magam mellől.

- Jól vagyok - fordítom felé a fejem.

- Aha, persze - bólint, miközben szürkés, zöldes szemeit le sem veszi rólam. - Azt hiszed, nem tudom, hogy már megint a Flares-t hallgatod? - A telefonomhoz nyúlok, és egy pillanat alatt lezárolom a képernyőt.

- Ez csak... - kezdenék magyarázkodni, ő viszont csendre int a fejével.

- Nem kell megmagyaráznod, de ígérj meg valamit!

- Igen? - kérdezem félve, miközben a fülemben már egy másik zene dallamai csendülnek fel.

- Egy baromi nagy új lehetőséget kaptál az élettől, kérlek, ne szúrd el.

- Lehetne, hogy ezt nem itt, és nem most beszéljük meg? - kérdezem fáradtan, majd ásítok egyet.

A bátyám lehunyja a szemét, majd előre fordítja a fejét, miközben nem szól egy szót sem. Bámulom a minket körülvevő kék eget, és a tejszínhabra hasonlító felhőket, és gondolkozom. Újra visszapörgetem magamban a végzetes napot, és azon gondolkozom, hogy mi lett volna, ha én is elmegyek arra a meccsre. Érzem az akkori illatokat, hallom, ahogy anyám kopog a szobám ajtaján, látom magam zokogva feküdni a nappali szőnyegén.

Bambulásomból egy huppanás zökkent ki, majd gyér taps hangzik fel az utastérben, utána pedig az egyik stewardess is megszólal. Köszönt minket Dortmundban, tájékoztat a kinti hőmérsékletről, és arról, hogy fél nyolc múlt hat perccel, majd felszólít, hogy amíg a gép meg nem áll, ne hagyjuk el a helyünket, végül pedig megköszöni, hogy azt a légitársaságot választottuk.
Abban a pillanatban, ahogy a gép megáll, az emberek egyszerre pattannak fel, és rohamozzák meg a poggyásztartókat, majd türelmetlenkedve állnak a két széksor közötti keskeny folyosón, mert nem nyitották ki a gép ajtaját.

- Milyen volt az utazás? - kérdezi Hans fülig érő vigyorral az arcán, amikor átlépjük a terminál ajtaját.

- Még élek - nézek fel a mostohaapámra annyi lelkesedéssel, mint egy lajhár. - Csak nem nekem való ez a korai időpont - ásítok egyet.

- Ádám? - ejti ki a tesóm nevét erős, német akcentussal.

- Szuper volt - dünnyögi a bátyám, fel sem nézve a telefonjából, mire én is előveszem, és visszaállítom normál módba. Meglepődve veszem észre, hogy két üzenet is fogad, egy Larától, egy pedig Fruzsitól. Mindketten arra kértek, hogy, ha megérkeztünk, akkor írjak nekik üzenetet, és mondjam meg, hogy milyen kaját adtak a járaton. Igen, utóbbi is rettentően fontos két olyan embernek, akiknek a kaja körül forog minden gondolata.

Miközben anyu és Hans a bőröndjeinkre vadásznak a poggyászkiadónál, Ádám pedig valami csajt fűz Messengeren - az arcán virító kaján vigyorból erre tudok következtetni - én félreállok, és megírom nekik, hogy megérkeztünk, és, hogy mi volt a kaja. Egyikük sem az a korán kelő típus, jó diákokhoz híven nyáron délnél előbb fel sem kelnek, ezért elég váratlanul ért, hogy mind a ketten írtak már reggel hétkor.

- Indulhatunk? - kérdezi anyu, a füle mögé tűrve egy rövid, vörös tincset. Ránézve két kérdésem van. Hogyan lehet valaki reggel nyolc előtt ennyire friss, és hogy bír menni egy tíz centis tűsarkúban?