Mew For Me

I. Véletlen csupán?

Sietősen szedtem a lábaim egy számomra még egész ismeretlen úton haladva. Idegességem mindig fokozódott, valahányszor rápillantottam a telefonomra, meglesve, mennyi az idő, mennyit késem így első napomon. Mindig kések, eszméletlen, mennyire nehezen jönnek össze mostanában a dolgaim. Frusztráltan vágtam be magam az iskola kapuin, közben idétlenül téblábolva az aulában, mivel eddig többnyire kétszer jártam itt, évnyitón, és még előtte, átvenni a tankönyveim. 

Azt mondják, izgalmasak az új kezdetek. Bár valahányszor eddig sulit váltottam, csökkent az érdeklődésem minden alkalommal. A jegyeimmel nem volt baj, szimplán nehezen barátkoztam. Mondhatni túl nehezen... ez kissé rányomhatta a bélyegét a személyiségemre, melyet jóformán mindig elzárok az emberek elől. Nem mintha bármi bajom lenne azzal, ha valaki meg akarna ismerni, egyerűen sosem jön össze. Kicsit félek attól, hogy megnyíljak bárkinek is, de nyugtat a tudata annak, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Megbizonyosodva arról, hogy jó teremnél járok, vettem egy mély lélegzetet, és benyitottam a helyiségbe, gondoltam, utolsó későként. Sűrű bocsánatkérések közepette bemutatkoztam a tanárnőnek, aki egyébként szerencsére nem vette zokon, hogy így első nap rögtön késéssel kezdek, gyorsan a nemrég kiválasztott helyemre siettem, melyet szerencsémre senki sem foglalt be. Csendesen vészeltem át az órákat, melyek többnyire beszélgetéssel teltek, még nem igen akartak a tanárok értelmes órát tartani. Ennek örülnöm kellett volna, viszont még nem alakítottam ki senkivel semmilyen kapcsolatot az osztályból, így volt időm jól megnézni az új osztálytársaimat, ha már évnyitón csesztem kinyitni a szemem. 

Kis idő elteltével megakadt a szemem egy vörös hajú lányon, aki az első két órában biztos vagyok benne, hogy végig aludt. Fejét diszkréten a padon támasztva szunyókált, békésen, pár padsorral arrébb, nem igazán zavartatta magát. Hangos horkolása viszont a második óra végére felkeltette az egész osztály figyelmét, ahogy a lány álmában beszélni is kezdett.

- ... az az igazság, hogy cicamica is vagyok...! - hangzott tőle félig kiabálva ez a bugyuta mondat, mely végére a tanárnő diszkréten az arcába nyomott egy könyvet, melynek hatására rögtön megébredt, egy olyan szituációban találva magát, hogy azt se tudja mi történik, és mindenki rajta nevet.Nem mondom, én is derültem egy jót az érdekes mondaton, a vörös hajú lány viszont idegesen kapkodta a tekintetét a diákok között.

- Örülök, Zoey, hogy megosztottad velünk ezt a felettébb érdekes információt, mi szerint mi is vagy, cicamica? - nézett rá karba tett kézzel a tanárnő, szarkasztikusra fogva, arcán kurta mosollyal.Az imént említett Zoey arca egyre vörösebb lett a kínos jelenet hatására, mikor azonban kicsöngettek, láthatóan fellélegzett, hogy végre szabadulhat a kíváncsi szemek elől, és végre a hangos nevetés is abbamaradt.

A lányt később újra láttam, ezúttal a menzán, és mivel tényleg gőzöm nem volt róla, mit kezdjek magammal, jobbnak láttam keresni a társaságát, ha már ő volt a legszimpatikusabb lány az évfolyamból, bár lehet csak a mai vicces kis jelenet bátorított fel, mivel én is hasonló baromságokat produkálok általában.

- Szia, leülhetek? - kérdeztem ahogy a tálcámmal azon asztal mellé léptem, amelynél a vörös hajú lány ült.

- Szia, persze - bólogatott zavartan, ahogy letette a telefonját az asztalra, és rám tekintett.Mielőtt helyet foglaltam volna, a homlokomhoz kaptam, realizálva, hogy azért néz rám olyan furcsán, mert fogalma sincs ki lehetek. Igaz is, ő már valószínűleg kilencedik óta itt tanul, én viszont a suliváltás miatt csak most csatlakoztam. Illendő volt tehát, hogy külön bemutatkozzam neki.

- Oh, bocsáss meg, Yuumi Sasada vagyok - mosolyogtam a lehető legbíztatóbban szőke hajzuhatagom alól, ahogy kinyújtottam felé a kezem.

- Zoey Hanson - fogadta el immár derűsebben a kézfogásom, én pedig leültem a lány mellé. - Nem láttalak még itt, új vagy, igaz? - kérdezte kedvesen, mire zavartan bólogatni kezdtem.

- Igen, nemrég átiratkoztam - vakartam meg a fejem tanácstalanul bámulva mélybarna szemeibe, remélve, hogy nem kérdez bele a dologba, mivel fogalmam sem volt, mit is mondhatnék erről, végtére is még eléggé idegennek számítottunk egymásnak.

- És milyen eddig a suli? - vigyorodott el szélesen, szinte előre tudván, mit fogok mondani.

- Tetszik, bár nem a legkisebb... - kerestem a szavakat, bár a hatalmas épületek mellett nem igazén tudtam elmenni, olyan elnagyolt hatása volt a giminek, mely az egyik legnevesebb volt a környéken.

- Várj csak, a szemeid... találkoztunk mi már? - nézett rám fürkészve a lány, mire fellélegeztem a gondolatra, hogy nem csak én érzem különlegesnek a találkozót. - Az egyik kék, a másik barna... mi lehetséges, hogy anno egy általánosba jártunk? - kérdezett tovább, elgondolkodva, mire szinte megütött a felismerés.

- Jézusom, te még emlékszel rám? - csaptam a homlokomra, hisz sose esett volna le, hogy láttuk már egymást ezelőtt, teljesen úgy hittem, hogy csak valami megmagyarázhatatlan érzés vezetett ide, kezdett egyből röhejessé is válni a gondolata ennek, főleg ahogy elárasztották az elmém az emlékeink, miszerint annyira nem is voltunk idegenek, csupán rég találkoztunk utoljára.

- Valmiféle kiállításra emlékszem, amire az osztállyal mentünk el. Veszélyeztetett fajokat mutattak be, és esett az eső és... - sorolta az emlékei közt kutatva, mire mosollyal az arcán óvatosan felém pillantott, kíváncsian kémlelve engem, ahogy hevesen bólogatni kezdtem, majd kitört belőlem a nevetés.

- Elcsúsztam egy pocsolyán, és pofáraestem az egész osztály előtt, igen, tisztán emlékszem - mondtam mosollyal az arcomon, megforgatva enyhén felemás szemeim.