Emlékirat

Füst az éjszakai levegőben - Második bejegyzés

"Találkozásunk óta minden egyes gondolatomat te foglaltad el. Bármennyire is próbáltam ellenállni ennek, egy idő után feladtam. Te töltötted ki a napom, estém, hajnalom, munkám és szabadidőm. Ez megrémisztett. Ismeretlen volt ez az érzés."

Az órák teltek, az órák napokká váltak majd azok hetekké, kínzó lassússággal váltakoztak a napszakok, a tüzelő nap lassan csordult le a hegyek alá és annál lassabban kelt fel a hold a másik irányból és játszadozva versenyeztek hogy elérjék egymást, de sose sikerült a másikat utol érni.

Ahogy a napok váltakoztak és a hajnali napfény megvilágította a szobákat, minden reggel reményekkel telve keltem fel és vártam.
Minden egyes napom első gondolata Ő volt, és az ígérete miszerint tenni fog arról hogy lássuk még egymást.
A forróság lassan őszi hűvös időbe fordult át, ezzel együtt a reménykedésem is alább hagyott és bár az emlékeimbe még mindig benne égett a találkozásunk és felém intézett szavai, egyre kevésbé hittem abban, hogy valamikor felbukkan.

Az ominózus nap óta három hét telt el, ezalatt az idő alatt egyre közelebb kerültünk egymással a kadét társaimmal, különösen Erennel az edzések során.
Együtt végeztük a feladatainkat, kisegítettük egymást és minden szabadidőnk együtt töltöttük, hol ketten, hol négyen, néha Eren gyermekkori barátai is hozzánk csapódtak. Pontosabban, én csapódtam hozzájuk, az ő kis hármasuk állandó társaságnak számított, mindhárom személy mély érzéseket táplált egymás iránt közös traumájukból adódóan.

A kis fából épült ebédlő falai között nagy hangzavar uralkodott minden este, voltak akik nagy gesztikulálással magyaráztak egymásnak, voltak akik csendben ettek és voltak akiknek gondolatai messze elkalandoztak az evéstől.

-Oi, figyelsz Vivi? - Eren kezei lassan megálltak a levegőben és heves beszéde is abba maradt.
Hallottam, hogy az új háromdimenziós manőverfelszerelés használatát és annak új taktikáját ecseteli amiket elsajátított, Mikasa és Armin figyelmesen meredtek a fiúra de mondandója esetemben üres fülekre talált.
Üveges tekintettel oldalra néztem rá, kezembe a villa lassú mozdulatokkal az étel között túrkált.
-Sajnálom Eren, nem igazán tudok most figyelni. - mosolyogtam rá halványan.

Eren bizonytalanul lehajtotta a fejét és zavartan nézte a tányérján elterülő értékes táplálékot, száját szólásra nyitotta.
-Vivi. Nem akartalak ezzel zaklatni téged és nem áll szándékomban kutakodni a te magánéletedbe, de azóta - nyomatékosan kiemelte a szót- a nap óta teljesen megváltoztál. Szeretném ha tudnád hogy nekem mindent elmondhatsz.
Figyeltem mozdulatait, ujjai görcsösen szorították az ökölbe tartott kezében lévő evőeszközt.
-Eren! Nyugalom, ne idegesítsd fel magad. Látod hogy nem szeretne róla beszélni! - szólalt fel Mikasa hangosan a szembe ülő padról.
-Köszönöm Eren, ez nagyon jól esik. De jól vagyok, nem kell aggódj. - nyugtatóan csuklójára simítottam kezem és egy magabiztos mosolyra húztam a számat.
Eren nem volt hülye, tudta hogy nem így érzek, de elengedte a témát.

Az étkező ajtaja nyikorogva kinyílt, Annie nagy lépésekkel szelte át a helység felét, szemeit végig vezette a társaságon, amint meglátott engem fejével a kijárat fele bólintott majd kisétált az ajtón, hűvös levegőt hagyva maga után.
-Találkozunk később, jó? Nekem most mennem kell. Tudod.. - pajkos mosolyra húztam a számat, Eren reakcióját meg sem várva felpattantam és kisiettem a megtelt étkezőből.

Az esti hűvös levegő megcsapta az arcom amint kiléptem a fülledt helységből, nagyot sóhajtottam és odasétáltam a falnál támaszkodó lányhoz, aki unott tekintetét az égre emelte.
-Megvan? - az ő példáját követve én is a falhoz nyomtam a hátam.
Az edzőtér és az egész környék kihalt volt, ijesztő csend kerítette be a helyet, a fényt adó pislákoló fáklyák hangja ropogott a levegőben.
-Még szép! Mindig elintézem. Tudod, ezért nagyon tartozol nekem. - gúnyosan mosolygott majd a zsebéből kihúzott egy kis fém dobozkát, aminek oldalát cifra hivalkodó betűk díszítették. SINA.
-Ez az eddigi legjobb. - húzta végig ujjait a kidudorodó vésett betűkön. - Egyenesen a Sina faltól hozattam, jelenleg ott készítik a legjobbat és nagyon beindult az árusítása , nagy a kínálat-kereslet arány.
Felém nyújtotta a kis dobozkát, ujjaim közé vettem és én is végig simítottam az írást, felülete kopott volt és picit rozsdás.
-Köszönöm Annie, jövök neked eggyel! - hálásan rámosolygtam és becsúsztattam a kabát zsebembe.
Annie szótlanul vissza emelte tekintetét a csillagos égre és halk sóhajt ejtett el. Gondolkozott valamin és egyre gondterheltebb arccal figyelt majd szólásra nyitotta ajkait.
-Mi a terved ezek után?
Kérdésére lassan felénéztem, de választ nem tudtam egyből adni.
Tisztában voltam vele mire gondol de még én sem voltam abban biztos, hogy tudom- e erre a választ.
Ő volt az egyedüli aki ezt megkérdezte itt töltött időm alatt ami tőle egyáltalán nem lepett meg, mindőnk közül őt véltem olyannak aki a kezdetektől fogva tudja mit akar kezdeni az életével.
-Hát..Ha itt végzünk, a Felderítő Egységhez szeretnék csatlakozni, ez a fő célom. - figyeltem a lány reakcióját, meglepődöttségébé picit elnyíltak ajkai. -Aztán pedig csak hasznos szeretnék lenni az emberiségnek. Nincs konkrét célom, nem vezérel bosszúvágy. Tudod, tőlem senkit nem az óriások vettek el, nem érzek bosszút csak magányt. De nem akarom hogy ez a magány felemésszen életem végéig, ezért szeretnék oda kerülni. - mondom kimért, lassú szavakkal és a végén egy nagy sóhaj hagyja el a számat.
Annie töprengve lenézett rám, látszott hogy nem erre számított.
-Dícséretre méltó a gondolkodásod. - jegyezte meg halkan.
-És te? Mihez szeretnél kezdeni? - kérdeztem meg egyből, mielőtt témát vált.
-Én..? Biztonságba szeretném túlélni a maradandó életem a Sina falnál. Nem a legbátrabb választás tudom, de én így gondolom.
A lány lesütötte a szemét, rajtam volt a sor hogy meglepettségembe ajkaim elnyíljanak mert én se erre számítottam tőle.
-Ezzel semmi baj sincs.. szerintem nem lehet ezért valakit hibáztatni, nem mindenki kész eldobni az életét. Szép életet fogsz élni a Sinanál ebbe biztos vagyok. - bíztatóan rámosolyogtam, Annie szája széle lassan mosolyra húzódott. -Én is ebben reménykedem.