A zongora hangja | Niall Horan FF

◽61. Fejezet◽

Kimberly

Izgatottan vártam a színfalak mögött, hogy én és Drake kerüljünk a sorra. Meglepően szórakoztató volt nézni másokat. Nagyon ügyes volt mindenki, így tudtam, Mrs.Benett is biztos nagyon örül most a fejének és dagad a melle a büszkeségtől. Voltak egyéni fellépők, voltak tanár-diák produkciók, de volt, hogy több diák állt össze egy zenés vagy éneklős számhoz. Az egészen kicsiktől kezdve a nagyobbakig tényleg mindenki hihetetlenül ügyesen szólaltatott meg valamilyen hangszert, mások pedig a hangjukat csillogtatták meg. Mozarttól kezdve egészen Ariana Grandeig minden volt. Elképesztően sokoldalúnak bizonyult a koncert, ami azért volt jó, mert mindenki talált így magának valami tetszetőset. Minden fellépő után hosszasan és hangosan tapsoltam, de a leghangosabb persze Bella után voltam, aki olyan minőségi szinten nyomta le az Oops!... I Did It Again című Britney dalt, hogy azt tényleg öröm volt hallgatni. A vendégek is hosszú ideig tapsoltak, ennek hallatán pedig még a laza stílusú Bella is belepirult. Ahogy egyre jobban közeledtem az én számomhoz, már csak úgy voltam vele, hogy legyünk túl rajta, hogy aztán minél hamarabb csatlakozhassak Lilyhez. Amanda vidáman olvasta fel minden alkalommal a soron következő diák(ok) nevét és darabja(i)t, viszont amikor hozzám és Drake-hez érkezett, azt kívántam bár ne lenne ennyire vidám. Bárcsak kihagyott volna minket. A jó izgatottságot felváltotta a rossz izgatottság, ami a félelemhez közel volt már. Az eddigi csekély önbizalmam is úgy nézett ki, hogy el akar hagyni.
-Most te jössz! Ügyes leszel, oké? Sokat gyakoroltál, megtudod csinálni. Ne félj!-hadarta le gyorsan Niall, miközben Amanda elkezdett engem és Drake-et felkonferálni a Slow Hands-el. Olyan édes volt. Mindenkinek nagyjából ugyanezt mondta el, de mégis annyira aranyosnak gondoltam, amiért mindenkihez volt néhány biztató szava. Nekem, mint jelen esetben a sajnos titkos barátnőjének a fellépők között mindig küldött egy-egy nyugtató pillantást, miközben a többi tanárral beszélt. Ezek a kicsi pillantások akkor többet jelentettek minden szónál, de azért jó érzés volt, hogy most is elmondta nekem ezeket. Közben eszembe jutott, amikor Bella az első találkozásunknál azt mondta róla, hogy mennyire szigorú és seggfej. Ezen a röpke gondolaton a stressz ellenére is elmosolyodtam egy pillanatra... Niall édes, nem seggfej. Tiszta szívemből szeretem.
-Rendben-bólogattam hevesen, és igyekeztem lenyugodni, amennyire csak tudtam. Nem lenne szerencsés remegő kezekkel leülni a zongorához.
-Lent leszek a nézőtéren, onnan nézlek majd. Ügyes leszel. Szeretlek-mondta halkabban, hogy mások ne hallják, aztán sietős léptekkel indult el a nézőtér felé, ugyanis Amanda befejezte rövid beszédét, a közönség pedig elkezdett tapsolni. Én jövök.
Drake lazán elmosolyodva rám nézett még mielőtt előléptünk volna a függönyök mögül. Ő rajta az izgatottság egyetlen jele sem látszódott, velem ellentétben. Az, hogy ő ennyire nyugodt tudott maradni, az rám is jó hatással volt. Még a koncert elején odamentünk egymáshoz beszélgetni egy rövid időre, ami szintén megnyugtatott valamennyire.
-Na, és itt van az a csaj, akinek énekeled ezt a dalt?-kérdeztem gyorsan, mire ő a hajába beletúrva mosolyogva válaszolt. Emlékszem, még a próbák elején mondta, hogy meghívja majd azt a lányt, aki bejön neki. Majd neki fog énekelni tervei szerint.
-Naná! Első sor. De nyugi, a színpadon te leszel nekem az első számú nő.
-Ez valóban megnyugtató-forgattam meg a szemeimet kuncogva, aztán Drake elhúzta előttem a függönyt.
Heves tapsviharba érkeztünk ki pont mire Amanda felkonferált minket. Talán azért volt ekkora a taps, mert a felvezetésben elmondta, hogy ezt a számot a tanárunk írta. A szívem a torkomban dobogott. Szerencsére sikerült normálisan járnom annak ellenére, hogy úgy éreztem, rögtön összeesek. Végignéztem a közönség sorain, és bár nem láttam olyan sok mindent az egyenesen a szemembe világító fénytől, azért gyorsan megállapítottam, hogy sokan vannak. Nagyon sokan. És ez csak egy plusz nyomást adott a vállamra. Arról nem is beszélve, hogy a nézők között ott van az idegbeteg Mrs.Benett, a tévések (még mindig nem értettem meg, hogy pontosan mi értelmük van), Bella, a barátom, aki a zongoratanárom is, és a legjobb barátnőm is, aki a színpadhoz közel, egy darab macaronnal a kezében ugrálva integetett nekem és ordította a nevemet. Te jó ég! De legalább a családom és az a barom Logan távol tartotta magát.
A lehető leghatározottabb léptekkel foglaltam helyet a zongora előtt. Drake is végignézett azon a sok emberen, aztán megadta nekem a jelet, én pedig elkezdtem játszani. 
-We should take this back to my place...-kezdett bele a dalba, onnantól pedig nem volt már visszaút. A gyomrom összezsugorodott, a szívem majdnem kiugrott a mellkasomból, de legalább a kezeim nem remegtek. Igyekeztem kizárni azt a rengeteg szempárt, ami ránk szegeződött abban a pár percben, és a tényt, hogy Niall is engem néz. Bár megnyugtató volt, hogy itt van, azért egyben iszonyatosan is ijesztő volt.
Rettenetesen féltem, hogy már az első hangot is elrontom, de nem így történt. Nem hibáztam, de nem csak az elején, hanem az egész számban sem, ettől pedig eltűnt rólam a stressz és sokkal felszabadultabb lettem. Fokozatosan szakadt le rólam az izgalom, és helyette komfortosan mozogtam a zongora mögött. Drake is nagyon profi volt. Szerintem sosem énekelte még el ennyire jól ezt a dalt. A különleges hangja és maga a Slow Hands szerintem már alapból nyerő páros volt a számára kiszemelt csajnál, de ehhez még a helyes, de elegáns külseje is társult. Annyira otthonosan mozgott a színpadon, szinte élmény volt nézni, még akkor is, ha én csak egy-egy pillanatra néztem fel rá. Őszintén mondom, hogy szerintem levette a csajt a lábáról. A produkciónk alatt többször egymásra mosolyogtunk Drake-kel, ezzel is biztatva a másikat. A nézők soraira is párszor lepillantottam. Lily hatalmas élvezettel kísérte végig az egész számot, teljesen úgy viselkedett, mint egy hűséges rajongó. Viszont szerintem mindketten tudtuk, hogy a legnagyobb rajongóm, aki ma a legbüszkébb rám az tőle pár méterre arrébb van. Niall mosolyogva figyelte végig az egész színpadra lépésünket. Láttam rajta, hogy büszke rám, és ez csak egy plusz erőt adott. Az, hogy büszke rám, talán a legjobb érzés volt az egész darab folyamán. Annak nem örültem ennyire, hogy nem rontottam a zongorán.
Kicsit féltem, hogy az a sok ember hogyan fogadja a Slow Hands fülbemászó, de annál perverzebb sorait, de szerencsére nagy sikert aratott. Lehet, hogy a jelenlévők felének le sem esett, hogy miről szól a dal (mint például Mrs.Benettnek), de tetszett nekik. Én is imádtam. Mindenki hangos tapsban tört ki, ahogy én leütöttem az utolsó hangokat, Drake pedig befejezte az éneklést. Szélesen mosolyogva sétáltam oda hozzá és öleltem meg megkönnyebbülve. Annyira jó érzés volt túl lenni az első felén. Büszke voltam magunkra. Örültem, hogy sikeresen megcsináltuk, de tagadnám, ha azt mondanám, nem voltam egy kicsit szomorú. A próbák alatt Drake nekem olyan lett, mint egy nagyon jó barát, akire testvérként tekintek. Nem ismerjük egymást régóta, de bátran kijelenthetem, hogy gyorsan megkedveltük egymást. Hiányozni fognak a próbák, mert jókat szórakoztunk együtt.
A töretlen taps kíséretében hagytuk el a színpadot. Drake mára befejezte, őt már csak a csaja várta a nézőtéren. Beszéltünk egymással pár szót, még mielőtt lement volna. Megköszöntem neki, hogy elvállalta a fellépést, ő pedig megköszönte, hogy felléphetett, mert ezzel a csaj teljesen elolvadt tőle. Szórakozottan néztem, ahogyan elégedetten megy el learatni a sikerét a lánynál. Ahogy elment, szinte rögtön utána megérkezett Niall. Mosolyogva jött oda hozzám megölelni. Szorosan magához ölelt, én pedig kihasználva az alkalmat, fejemet a nyakába fúrtam, miközben szemeimet lehunytam. Az ölelés nem tartott sokáig, mivel rajtunk kívül voltak még tanárok és diákok, de ez az ölelés elég volt ahhoz, hogy átadja mindent, amit érez.
-Nagyon ügyes voltál, Kimmy. Nagyon büszke vagyok rád.
-Én is büszke vagyok magamra-ismertem be nevetve, megjegyzésemen pedig még ő is elmosolyodott. Kisöpörtem a hajamat az arcomból, aztán lassan kifújtam a levegőt a számon keresztül.-A neheze még hátra van, de legalább a fele kész.
-Azt is jól fogod hozni. Ha az kész, akkor már csak annyi dolgod van, hogy hétfőn kiiratkozz Benettnél.
-És akkor végre nem lesz nagy cucc másoknak, ami közöttünk van-sóhajtottam. Már a gondolat is csábító volt. Niall erre nem mondott semmit, de látszott a szemében, hogy neki is jó lesz, ha lezárul valamilyen értelemben a zeneiskolás korszakom. Nem tartott sokáig, de mindkettőnk számára egy fontos szakasza lett az életünknek.
-Odamegyek a többi tanárhoz, de hamarosan ismét te jössz.
-Akkor mi jövünk-helyesbítettem, amin elmosolyodott, aztán oda is ment a többi tanárhoz, aki még ott volt. Ha jól hallottam, nagyon megdicsérték a Slow Hands miatt. Nekik leesett a szám piszkos jelentése, de tetszett nekik, hogy kimondatlanul is átjött a valódi mondanivalója. A mosolyomat elfojtva fordultam el tőlük, miközben Niall nevetve válaszolt a kérdéseikre. Ha tudnák, ki ihlette a dalt...