𝐒𝐮𝐦𝐦𝐞𝐫 𝐁𝐫𝐞𝐚𝐤 | Lando Norris ✔️

9.

𝓛𝓲𝓵𝔂 𝓝𝓪𝓿𝓪𝓻𝓻𝓸

Próbáltam a légzésemet normalizálni, ugyanis ezen a rögtönzött túrán rendesen kifulladtam a mellettem ülővel ellentétben, aki úgy sétált felfele, mintha egy sík terepen mentünk volna. Az arcán végig siklott a tekintetem és egy csepp jele nem mutatkozott az izzadságnak rajta, én pedig úgy néztem ki, mint akit egy vödör vízzel leöntöttek volna. Nem tudom, hogy mit és milyen rendszerességgel sportol a srác, de nem semmi az állóképessége.

A kezemet a homokba süllyesztettem és a fejemet az éppen sötétedő ég felé fordítottam éa csodáltam. Olyan szép és megnyugtató volt számomra, hogy segített a hevesen dobogó szívemet lecsitítania.

- Kérdezhetek valamit? - vettem a bátorságot és a fejemet a fiú irányába fordítottam, aki a kérdésem hallatán kissé megrémült és egy picit le is sápadt.
Érdeklődve néztem a fiúra, akinek beletelt pár percébe, hogy bólintson, ezáltal engedélyt adva, hogy feltegyem a tényleges kérdésemet. - Ki vagy te Lando? - tettem fel a kérdést és nagyot sóhajtottam. A fiú nyelt egyet, majd mélyen a szemembe nézett mielőtt válaszolt volna.

- Csak egy hétköznapi srác, aki pár haverjával eljött pihenni és kiszakadt a monoton környezetből.

- Egy átlagos srác nem tud egy ilyen meredek helyen úgy sétálni, mintha egy sík terepen sétálna. - vagy ez csak azt bizonyítja, hogy én vagyok borzalmas kondiba.

- Naponta edzek egy keveset évek óta, sokat kirándulok a családommal, ha otthon vagyok, így nem nehéz jó állóképességgel rendelkezni. - cinkos mosolyra húzta a száját, ezzel pedig szépen elfelejtette velem azt, hogy épp kritizálta az amúgyis nem létező kondimat, amit csak egy nyelv kinyújtással reagáltam le.

- Hogy érted azt, ha otthon vagy? - a fiú láthatólag nagyon elgondolkozott - de úgy, hogy még a szemöldökei is összerándultak néhol egy-egy pillanatra - és egy pillanatra el is vette a tekintetét rólam, csak a tengert nézte.

- Teljesen azonosulni tudok azzal, amit hajnalba mondtál és valamilyen szinten át is érzem. - meglepetten néztem Landóra és őszintén nem számítottam egy ilyen válaszra. - 19 éves vagyok, majdnem 20 és a munkám miatt kénytelen voltam elég hamar kirepülni a kis családi idillből. Most 3 hetes szünetünk van, szívesebben lennék a családommal csak úgy, mint te, de a srácok nagyon meggyőzőek tudtak lenni. - bűntudat mardosot, mert csak magamra gondoltam, mikor hajnalban kiadtam magamból minden frusztrációt a fiúnak, ami nyomta az én lelkemet, az övére pedig nem is gondoltam.

- Most megleptél. - hitetlenkedve felnevetett, majd mikor abbahagyta az arcán ismét átfutott valami és kissé komoran nézett rám. A hangulat megfagyott közöttünk és a fiúval együtt kicsit feszengni kezdtem.

- Egy fiúnak nem lehet honvágya? - zavarában a mutatóujjával a homokba elkezdett apró vonalakat rajzolni.

- Miért ne lehetne? Csak meglepődtem, mert a bátyjám például a te szöges ellentéted. Szeret minket, de talán a kalandot sokkal jobban, így elég sokat van tőlünk távol.

- Nem érez egyáltalán semmit, ami hiányozna neki?

- Őszintén? - a hajamba beletúrtam, mert a most feltámadt szél teljesen az arcomba fújta a hajamat, amin a mellettem ülő brit jót derült. - Ahogy nekem lejött az eddig meséltekből nem igazán hátráltatta az, hogy mi várjuk haza és aggódunk is érte hiába majdnem 26 éves.

- Vele ellentétben te inkább vagy családcentrikus, mint ő.

- Nem is tudom mi lesz vele, hogyha a jövőben lesz gyereke. Nem bír a seggén ülni egy másodpercre sem, mindig mehetnéke van.