Hazudd, hogy szeretsz - Dean szemszögéből (befejezett)

15. Vallomás

Azt hittem, az lesz az utolsó vágás, hogy Haley nem készített több rajzot, de azt még valahogy el tudtam viselni. A mondandóm terveztem, és vártam a tökéletes alkalomra, amikor sarokba szoríthatom, és a kezébe nyomhatom a titkomat.

Aztán ő az egyik este beszállt a kocsijába, és elhajtott. A szülei otthon voltak, ő maga egyedül ment el, ki tudja hová. Persze tudtam, hová, ahhoz a másik sráchoz. Végre megtehette a lépést, és Haley most elment, hogy találkozzon vele. Úgy gondoltam, ez még csak az első randi lehetett, talán nem késtem el annyira, viszont ahogy teltek az órák, egyre idegesebb lettem.

Rájöttem, hogy Haley talán nem fog hazajönni. Eleget sanyargattam magam a gondolattal, de nem hittem, hogy ennyire fog fájni, és persze az én hibám volt teljesen. Oda kellett volna adnom neki a rajzomat, már tegnapelőtt, amikor elég jónak ítéltem ahhoz, hogy késznek nyilvánítsam. Úgy a tizedik próbálkozásra.

Mégis visszatartott valami, amit nem tudtam megnevezni. Nem félelem volt, legalábbis nem csak félelem, hanem valami fura szorongás is attól, hogy már nem fogja érdekelni, bármit is érzek iránta, ráadásul abban sem voltam biztos, mi lesz, ha tényleg kimondom. Mi van, ha rögtön meggondolom magam, és elveszítem azt a mély fájdalmat, ami már úgy hozzám nőtt? Teljesen más lettem tőle, és bepánikoltam, mi lesz, ha már nem lesz velem. Akármerre is alakul, úgy tűnt még jobban meg fogja változtatni az egész életemet.

Nem bírtam megmaradni, kint járkáltam a két ház között, várva, hogy hazajöjjön, valósággal fohászkodtam, hogy jöjjön haza, de lassan megvirradt, és én még egyedül voltam.

– Dean! – anyám állt az ajtóban, aggódva nézett rám. – Le sem feküdtél?

– Haleyt várom – mondtam elkínzottan. – Beszélni akarok vele.

– Nem jössz be? Csinálok egy kávét.

Csak a fejemet ráztam, mire sóhajtva elfordult.

– Anya! – szóltam utána. – Mondta neked valaha Haley, hogy... tetszem neki vagy valami?

– Dean, ezt nem kellett mondania – mosolyodott el. – Látnod kellett volna az arcát, amikor először meglátott, és te úgy viharzottál el mellette, hogy észre sem vetted.

– Milyen volt? – kérdeztem, mindenféle haragos vagy sértődött kifejezést képzelve.

– Elmosolyodott, mintha te lennél az egyik leggyönyörűbb dolog, amit valaha látott.

– Anya! – szóltam rá a túlzása miatt, de csak kuncogott.

– Mondtam is magamban, hogy milyen jó ízlése van! De nem kellett semmit kérdeznem tőle, láttam, hogy kezdettől fogva úgy néz rád, mint egy hősre, és ha tagadod is, azt is láttam, hogy Haley jelent neked valamit.

Nem várt a válaszomra, csak bement a házba. Azon kezdtem tűnődni, igaz lehet-e. Szívesen lettem volna Haley hőse, bármennyire is nyálasan hangzik az egész. Igazából szívesen lettem volna akárkije, ha megbocsát. Ha lenne lehetőségem visszamenni az időben, akkor nem a kukáknál találkoznánk először, hanem ott a nappalinkban, és nem néznék át rajta. Vagy később, amikor Johann karjaiba próbáltam lökni, elhívnám inkább én magam moziba, esetleg megcsókoltam volna az egyik vezetésóránk után, vagy akkor, amikor együtt vacsoráztunk. Ha időutazó lennék, egyetlen másodperc alatt újraírnám a múltat, és aznap, amikor felébredtem az első éjszakánk után, és újra láttam őt, egyszerűen átkarolnám, és bemutatnám Mattnek és Zach-nek mint barátnőmet. Vagy felejthetetlenné tenném a szalagavatót csupa bókkal, és gyengéd csókokkal, amikre nem kellett volna kényszeríteni. De ha csak addig visszamehetnék, amíg megkérdezte, szeretem-e, talán már azzal is jóvátenném, hiszen a válaszom igen lenne.