A Végzet asszonya //POTC ff//befejezett

Méreg

A fedélzetmesterrel történt eset óta senki sem firtatja, hogy mi lehet a kezemet díszítő géz alatt, de mindig magamon érzem gyanakvó tekintetüket. Ráadásul a roham is többször megismétlődött. Ha ez ilyen gyakori jelenség, akkor a Véres Tengertől távol töltött idő alatt miért voltam (majdnem) teljesen normális?
-Freya, mi történt veled?- szegezi nekem a hajószakács nyíltan, amikor egyedül ülök az étkezőben késő este, és letargikus hangulatban bámulom a poharam alját és torz tükörképemet a rumban.
-Ezt hogy érted?- kérdezem.
-A többiek fent kockáznak, és együtt isznak, te pedig mindig egyedül fogyasztod el a rumadagodat- kezdi sorolni a szakács- Eddig senkit sem vertél össze, vagy loptál meg, pedig köztudottan kleptomániás vagy. Egyszer sem voltál fejmosáson a kapitány kabinjában, pedig korábban kétnaponta jártál ott.
-Miért, hiányzik a rendbontásom? Hiányoznak a pofonok?- húzom a számat- Ha egyszer nincs kedvem hozzá, inkább örüljetek neki.
-Pedig jó volt veled kockázni- von vállat a szakács, és látszólag annyiban hagyja, de látom rajta, hogy nem alakítottam hihetően.
Most nem akarom ezen törni a fejem. Felhajtom a maradék rumot, és nemes egyszerűséggel eldobom a poharat, aztán elmegyek. A fejem megfájdul, és érzem, hogy kezdődik a szokásos roham. Éppcsak beérek a kabinomba, mielőtt megtörténne.
Amikor véget ér, csak zihálva fekszem a földön, és bámulom a plafont. Ezek egyre rosszabbak. Minden alkalommal elviselhetetlenebb.
A kapitány kicsit megkésve jön csak be.
-Megvagyok, nem kell segíteni- vetem oda a kelleténél barátságtalanabbul, mire egyszerűen kimegy.
Amikor már meg bírom mozdítani a kezemet, letörlöm az izzadtságot a homlokomról. Fel kéne kelnem, de semmi kedvem hozzá. Ugyanis a gondolataimat más foglalja le.
A rum, amit ittam. Aztán utána egyből rohamom is volt. Amikor ideérkeztem, jó hosszú ideig ki voltam ütve. Bárki beadhatta a mérget. És a többi roham... az is mind legkésőbb fél órával az után volt, hogy valamit ettem vagy ittam. Valaki mérgez. Méghozzá, ha a rohamok egyre erősödnek, akkor ez nem gyenge méreg. És mi lesz a vége? Teljesen megőrülök? Vagy az illető meg is öl?
Ezt nem tudhatom. De arról vannak sejtéseim, hogy ki lehet "az illető". Az, aki egyszer már megöletett, sikertelenül. Aki a leggyanakvóbb és legutálatosabb, ha rólam van szó. A fedélzetmester. Valószínűleg az amnéziámmal is tisztában van, és tudja, hogy szinte bármit hazudhat nekem magával vagy a legénységgel kapcsolatban.
A régi Freya Lestor utánajárna. Megkeresné a gyilkost, hogy belefojtsa a saját mérgébe, és kibelezze. A cinkosait is megölné, vérfürdőt rendezne a hajón, aztán úgy kockázna a megmaradt, rettegő legénységgel, mintha mi sem történt volna.
De még nem vagyok teljesen a régi Freya Lestor. Még türtőztetni tudom magam. Nem, nem kegyelemből. Hanem azért, mert fontosabb dolgom is van, mégpedig Davy Jones legyőzése.
Lassan felülök. Felhúzott lábaimat átölelve bámulom a falat, miközben a fejemben egy terv körvonalazódik.
Hiba volt otthagyni a Gyöngyöt. Hiszen Jack is apám ellensége. Nélküle pedig nem tudom legyőzni. Most, hogy ismerem a múltamat, egyértelműen ezt akarom csinálni. Porba tiporni. Megbosszulni, hogy mindent tönkretett. Megölni, mielőtt ő öl meg engem.
Letekerem a gézt a kezemről. Most az egyszer, amikor azt akarom, hogy ott legyen, nincs ott az a hülye bélyeg!
"Elmegyek"- határozom el magamban. Felállok, és kimegyek a kabinomból. Semmit sem viszek magammal, csak a csorba bicskát, a beázott stukit, ami már kiszáradt, de valami eltört benne, ezért nem működik, és persze a rajtam lévő ruhákat.
Egyből a korlát felé veszem az irányt. A kockázó matrózok meglepetten néznek utánam. A gézt, amivel a bélyeget takartam, elengedem. Az anyag kisiklik az ujjaim közül, és puhán landol a fedélzet deszkáin.
-Freya, mi az ördögöt művelsz?- kiált fel a fedélzetmester, amikor felállok a korlátra a tengernek háttal.
-Nem ördög. Végzet. A Végzet Asszonya- felelek csendesen, és egyszerűen hanyatt beledőlök a tintakék hullámok hideg ölelésébe. A csillagok tükörképei a vízen bizarr táncot lejtenek, amikor a becsapódásommal felkavarom a felszínt.
Szinte ösztönösen szívom magamba a vizet. Először fojtogató, aztán már pont olyan, mint a levegő. Valamire mégiscsak jó, ha az embernek szirén az anyja.