Szív, szóló, szerelem (COYA)

6. Fejezet

—Akkor? Hova menjünk? Van kedved egy kávéhoz?

— Igen, asszem! – mosolygok Samura.

A srác nagyon aranyos volt. Miután az első táncórám után két napig nem tudtam rendesen mozogni, erre pedig folyamatosan erősítettek rá a következő alkalmak, beleegyezett, hogy elhalasszuk a találkozót, cserébe azért, hogy egy kicsit azért zaklathasson a szünetekben... úgyhogy a következő péntekben maradtunk.

— Hideg van, nem? – kérdezem összébb húzva a kabátomat.

— Fázol? – néz rám, és már nyúlna is a dzsekije cipzárjához...

— Nem, nem – nevetek a kezemmel is hárítva a szándékot. – Csak úgy amúgy. Montanához képest. Szeptemberben még nem szokott ilyen lenni az idő.

— Nem tudom... nekem fel sem tűnt. Tudod, csak pár éve élek itt.

- Ah, tényleg. "A zordon Kárpátok gyermeke" – idézem nevetve a gólya tábori, félrészeg bemutatkozó monológja kezdetét.

- Jaj, hagyj már! – lök oldalba.

- "...Ahol a telek metszők, mint a rozsdás borotvapengék..."

- "...és az ősz úgy bevág, mint két feles..." – folytatja megadva magát.

- Montana nem Florida, de azért ennél melegebb szokott lenni. Ma reggel deres volt a kocsink.

- Ilyenkor nincs is jobb, mint egy forrócsoki.

- "Két kis kanál karamellel és egy pici szeretettel."

- Neee! Daisy kávézója?

- Ismered? – csodálkozom el rajta.

- Persze, a nővérem ott dolgozott nyári munkán.

Daisy kávézóját a sulitól negyedórára, egy forgalmas út mellett találjuk. A házak erre is magasak, de itt macskakő fedi az utakat, nem beton. Péntek déltől hétfő reggelig nem is engedik be az autókat, már legalább öt éve sétálóutcává alakították.

A turisták ritkán találják meg, mert kiesik a nagy látványosságok hatóköréből, de az Edgewater diákjai annál gyakrabban keresik fel.

Daisy úgy kilencven százalékban a világ legmosolygósabb ötvenkét évesének benyomását kelti, a maradék tízben pedig mindenki jobban teszi, ha elvitelre kéri a rendelését, minél kevesebb extrával, hogy ne legyen macerás elkészíteni... Öt éves korom óta gondolkozom rajta, hogy a kávézójában, ahol minden sütemény tele van cukorral, hogy maradt csontsovány. Legalábbis az esztétikai határ szélén billeg. Mindenesetre akkor még barna haja volt, amit lassanként ezüstre cserélt.

- Mit hozhatok? – pördül meg egy extraszéles mosollyal. – A szokásos kapucsínót és neked, Idegen a doppiót?

- Nem, most inkább csokiznánk – mosolyog vissza Samu, alias idegen.

- Pille–pillanat! – emeli fel a mutatóujját Daisy, és már robog is a konyhába, hogy elkészítse a cukorbombánkat.

Samuval egymásra nézünk, és vigyorogva keresünk egy asztalt.

Leülve ismét elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy rohadtul nem kéne itt ülnöm, egy randin, vigyorogva egy srácra, aki totálisan nem jön be.

De az igazi probléma, hogy ez az érzés eltűnik, nagyjából fél óra múlva. Addigra majdhogynem fetrengve a röhögéstől meséljük egymásnak a kínosnál kínosabb történeteket, miközben a mellettünk elsétálók nagyon fura pillantásokkal méregetnek minket. Mintha csak azt akarnák sugallani, hogy  nem vagyunk normálisak... Nyilván, az ostoba fejem hátsó zugában felvillan a vészfény, hogy le kéne állni, mert túl jól érzem magam, és a végén még félreérti, de Samu karizmája ezt nem engedi. Pont, mint a megismerkedésünk napján, nevetnem kell, ha ránézek.