Szuperhős napjaink

1. Fehér felhők

Mottó: Montre-moi ma place sur ces pierres flammes pour que j'oublie les jours d'avant... pour que je protège ton corps et ton âme des mirages que tu attends... (Anggun - La neige au Sahara)

---

- Nem zavar, ha ide ülök? Alya azt mondta, hogy ez az egyetlen szabad hely.

Ahogy Marinette felnézett, tekintete Adrien mosolygó zöld szemeivel találkozott. - Igen. Vagyis nyugodtan. Nem zavar. - Érezte, ahogy elpirul.

- Köszi. - A fiú az ülés alá dobta kézipoggyászát, majd levette narancssárga kabátját és a felső tartóra helyezte. Adriennek nem állt jól a narancsszín, jegyezte meg magában Marinette; álmai hercege sokkal jobban nézett ki fehérben, vagy esetleg feketében. De a kirándulás előtt Madame Pavoshko a lelkükre kötötte, hogy mindenki feltűnő színű ruhát viseljen, hogy baleset esetén a hegyimentők könnyen megtalálják a tet... bajba jutott sízőt vagy túrázót.

Vállaik egy pillanatra összeértek, ahogy Adrien leült - a régi Renault busz még gyerekek számára is igencsak szűk volt - és Marinette bőre bizseregni kezdett az érintéstől, annak ellenére, hogy több réteg ruha választotta el őket. A fiú azonban látszólag ügyet sem vetett rá; elővette telefonját és aggodalmas arccal egy hírportált kezdett böngészni - színeiből ítélve talán a Le Monde volt az, de Marinette nem akart túl feltűnően kíváncsiskodni - majd néhány perc múlva megkönnyebbülten sóhajtott és hátradőlt. Fáradtnak és elgondolkodottnak látszott, és Marinette örvendett, hogy nem kezdeményez beszélgetést, mert valószínűleg ismét csak összezavarodna és leégetné magát előtte.

A busz elindult és óvatosan kezdett ereszkedni a keskeny, havas mellékúton a Route Napoléon irányába. A Dupont iskola tanulói egy nyolc napos alpesi sítúrából indultak hazafelé, és a lány úgy érezte, hogy ez volt tizennégy évének egyik legnagyszerűbb élménye. A síelés, a túrázások, a hóborította völgyek és erdők, az esték a menedékház kis közös helyiségében, a kandallóban ropogó tűz mellett... na és persze az Adriennel töltött emlékezetes pillanatok. A szerda délután, mikor rövid sítúrára indultak egy közeli gerincre, aztán ők ketten valamilyen érthetetlen módon elszakadtak Ninoéktól, eltévedtek, és egymást segítve, támogatva ereszkedtek le egy veszélyes szurdokban, vissza a faluba. A szombat éjszaka, mikor egyikük sem tudott aludni és a fagyott csillagokat nézték az erkélyről, aztán Adrien eljátszotta neki a közös helyiség zongoráján a Nuvole bianchet, édesanyja egyik kedvenc darabját.

Ugyanakkor a fiúnak voltak olyan megnyilvánulásai, melyeket Marinette nem tudott hova tenni. Miután tüzes karikákon átugorva, egyesült erővel végre sikerült meggyőzzék Gabrielt, hogy engedje el fiát a táborba, Adrien az indulás előestéjén egyszerűen kijelentette, hogy sajnálja de márpedig nem fog jönni, mert valami más dolog jött közbe. Következett még több tüzes karika, melyek eredményeként sikerült elrángatni a fiút a táborba, és bár neki is jól telt, időnként látszott rajta, hogy egy furcsa nyugtalanság keríti hatalmába.

A lány lehunyta a szemét, fejében a tábori élmények kavarogtak, majd ahogy az álom mind jobban erőt vett rajta, annál kuszábbak lettek a jelenetek. Először Katicaként látta magát, ahogy kimenti osztálytársait egy lavinából; majd a következő képben Macska mentette meg őt egy kőomlás elől.

Legközelebb akkor riadt fel, mikor a busz hirtelen fékezett, majd megállt. A nap állásából ítélve csak rövid ideje voltak úton; talán még valahol Isère megyében lehettek. A tanulók egymás szavába vágva kiáltoztak, többen felpattantak és előre tolakodtak, hogy megnézzék, mi a gond. Adrien felállt és egy piros karral kinyitotta az előttük levő hátsó utasajtót, majd kilépett a járműből. Marinette követte. Egy magas, több kilométer hosszú négysávos völgyhíd közepén álltak, alattuk tenger hullámzott... nem is tenger, hanem fehér felhők. Nuvole bianche. A felhők fölött voltak.