Főcímlapon

31

Sokat olvastam régen a tökéletes pillanatokról. Azokról az apró momentumokról, amikből összeáll a szép, tökéletes élet. Olyan rövid, szinte szempillantásnyi időt felemésztő pillanatokról, mikor minden kimerevedik, te pedig ott találod majd magad egy másik emberrel a közepén.
Mindig úgy éreztem, hogy ezek a pillanatok idilliek, felemelőek és mindenekfelett tele vannak szeretettel.
Ezzel szemben az én ilyen pillanatomat inkább a meglepetés és a kínos érzések szörnyű ötvözete fagyasztotta le. Erik fölé hajolva ért el, miközben a kínai pálcikákként használt ceruzák közt egy büdös zoknit szorongattam, az arcunk pedig közelebb volt, mint kellett volna. Azonban az idő egyből megállt, amint kimondtam a varázsszót, esetünkben azt, hogy: Bu, és teljes értetlenséggel meredtünk egymásra.

- Te meg mit keresel itt? -törte meg végre-valahára a pillanatot Erik, méghozzá olyan hangnemben, amitől legszívesebben azonnal kidobtam volna az ablakon.

- Gondoltam beugrok. -mondtam szarkasztikusan és az ablak felé biccentettem.

- Úgy rémlik azt írtad: majd pénteken találkozunk. -a hangja csak úgy csöpögött a gúnytól és a keserűségtől.- Amúgy ott van a csizmád.

Szegény kis lábbelijeim most árnyékba húzódva tűrték, ahogyan lassan gyülemlő haraggal végigvezettük rajta a tekintetünket, csak azért, hogy ne kelljen egymásra néznünk. De végül muszáj volt elszakítanunk a tekintetünket és másik tereptárgy után nézni, mert a feszültség érezhetően nem hagyott alább.
Én ideges voltam, mert nem elég, hogy Erik szobájában voltam, ő az ágyában, én meg az ablakon lógtam be, de láthatóan mérges is volt rám. Amiatt, hogy egy szó nélkül menekültem el múltkor, csupán egy lapocskát hagyva magam után és egy pár csizmát. Valahol mélyen megértettem a felháborodásának okát, de a saját frusztrációm és félelmem felül kerekedett. Azonban mielőtt megszólalhattam volna, ő újfent megtörte a ránk nehezedő csendet.

- Mégis ki megy el úgy valahonnan, hogy ott hagyja a cipőjét, az ősz közepén? -a kérdése ezúttal sem volt kedvesebb, sőt ha lehet, csak még mérgesebb lett.

- Olyasvalaki, aki nem akar beállni a hódításaid sorába! -ugrottam talpra, mivel eddig az ágy mellett guggolva kellett szembenéznem ezzel a barommal. Az ablak felé léptem.

- A hódításaim sorába?! -állt talpra ő is.- Áh, szóval még mindig itt tartunk!

- Eddig is tartottunk! -vágtam rá.- Meglehet, hogy segítséget kértem tőled, ami miatt te azt feltételezted, hogy jobbnak tartalak, mint amilyen az első benyomásod volt, de tudod mit?! Eddig még egyáltalán nem tettél semmit, ami ezt a képet lerombolta volna bennem!

- Áthívtalak kertészkedni! -mutatta fel egy ujját.

- Aztán majdnem lesmároltál! -léptem vissza mérgesen, habár a helyzet komikumáról elég nehezen tudtam megfeledkezni, mivel még mindig alig emeltük meg a hangunkat.

- Elvittelek bulizni, hogy "növeljük az önbizalmadat"! -figurázta ki az utolsó szavakat.

- Belelöktél egy medencébe! -mérgemben azt sem tudtam, hogy mit kezdjek a kezeimmel.

- Az véletlen volt! -pirult el, habár nem tudtam volna megmondani, hogy mérgében, vagy inkább szégyenében.- Az véletlen volt...

Lihegve álltunk meg egymással szemben, mint két birkózó a sarokban, ha leállítják a meccset. Úgy tűnt egyikünk sem számított egy ilyesfajta párbeszédre, az utána következő pillanatokra meg aztán végképp nem.
Eredetileg azért másztam be hozzá, mert a többiek nem tudtak volna. Azért akartam elhívni a csapattal, hogy összerázzam őket és megszakítsam a hétköznapjaimban rejlő monotonitást. De valóban ez lett volna az ok, amiért ide akartam jönni?
Tényleg nem azért, mert sajnáltam azt, ahogyan múltkor faképnél hagytam? Vagy mert legbelül éreztem, hogy míg tőle őszinteséget várnék el, addig én még magamnak is hazudok?
Hiszen nem bírom őt. Nem is bízok benne. Akkor miért szaladok mindig hozzá segítségért? Miért mindig ő kell kihúzzon a semmittevésből? Miért mindig ő lesz a megoldás a legvégén?
A gondolataim túlzottan zavarosak voltak, nem tudtam gondolkozni, úgy éreztem most jött el a pillanat, hogy mindent bevalljak mindenkinek, hagyjam az apámat győzni, aki valahol messze innen boldogan éli az életét és egyszerűen adjam fel.

- Sajnálom. -suttogta Erik, kirántva engem a lefelé kanyargó gondolatörvényemből.

- Tessék? -kérdeztem vissza teljesen megdöbbenve.

- Segítséget kértél tőlem én pedig csak kihasználtam ezt és hülyeséget halmoztam hülyeségre. -nem nézett rám, helyette a lábát kezdte el fikszírozni.- Igazad van. Tényleg nem tettem semmit, amivel elnyerhettem volna a bizalmadat.

- Tudod, nem sok olyan srác van, aki ezt hangosan is ki merné mondani. -mondtam suttogva, néhány másodperc gondolkodás után. Ha ő őszinte tudott lenni, akkor nekem is menni fog.- De nem csak a te hibád volt. Én sem voltam valami kedves veled.

- Akkor béke? -nyújtotta felém a kisujját, amit nevetve fogadtam el.

- Egyenlőre. -mosolyodtam el rejtélyesen.- Most pedig gyere!

Már félig sikerült kimásznom az ablakon, mikor újra megszólalt.

- Várj, te most tényleg meg akarsz szöktetni? -kérdezte vigyorogva.- Az nem az én dolgom lett volna?

- Néha nem árt egy kis szerepcsere. -kacsintottam és eltűntem a fán.

*****

- Ezt hogy sikerült összehoznod? -tátotta el a száját a csapatkapitány, mikor meglátta az iskolabuszt, benne egy horda focistával.

- Nem értem miért lepődik meg ennyire mindenki. -mondtam szemforgatva.- Elég volt megkérdezni pár felnőttet és engedélyt kérni az igazgatótól. Nem nagy dolog.

Elégedetten lépkedtem el a különféle arcokat vágó barátaim előtt be a buszba. Dominika faarccal nézett rám, Soma támogatóan mosolygott, Kitti feminista megbecsüléssel nézett rám, Erik pedig frissen megkötött békeszerződésünknek eleget téve visszafogottan mosolygott rám.
Csak akkor jutottak el a gondolataim az agyam értelmezési osztályára, mikor leültem.

Azt mondtam rájuk, hogy a barátaim.

Mert valójában ez így volt. Kitti és Soma kérdés nélkül a legjobb barátaim voltak, de Dominika és Erik sosem várt meglepetésként értek. Hiszen hogyan sikerülhetett nekem, a visszahúzódód és meglapuló riporternek egyből két olyan barátja is, akik az egyetem legnépszerűbb köreiben forognak? De mégis megtörtént. 
Büszkén néztem végig, ahogyan ezek a barátok egymással hülyéskedve felszállnak a buszra és mindannyian nyugodt csendben elfoglalják a helyüket. 

- Ezek összejöttek? -kérdezte halkan Erik, miközben Soma és Dominika felé bökött az állával.

- Még nem. -kezdtem bele a pletykálkodásba.- De tudod volt egy kis jelenetük, mikor betörtünk hozzátok...vagyis meglátogattunk.

Mesélni kezdtem. Ezek a buszok nagyon különös hatással vannak rám, ha mellettem ül egy fiú is, akivel nem kezdődött valami könnyedén a kapcsolatunk. Ugyanis szinte elregéltem neki az életem azon részét, amiről nem kellett hazudnom neki, mert nem szerepelt benne az apám, vagy a kéretlen hírnév, ami vele együtt járt.
Beszéltünk anyáról és arról, miért kértem tőle valójában segítséget. Megértő volt. Csendes és kedves. Én egyáltalán nem gyanakodtam. Miért tettem volna? 

Azt hittem ő is csak egy egyszerű srác.