Moonlight

22

Mielőtt elhatároztam volna, hogy megmozdulok a csuklyás alak járt a fejemben. Vajon így akar a töklopó fölé kerekedni? Hiszen ha Emma a virágok őrzője...

Ez esetben Emma ekkora rizikót vállalt miattam? Na de honnan tudhatta a csuklyás mi történt? Hacsak nem ő tervezte meg az egészet! Nem-nem. Ez sem stimmel. Akkor miért mondta hogy előttem nem viheti el Emmát? Egyáltalán hová és miért? Ha meg akarja ölni, miért nem azt mondja...?

Megrázkódtam ettől a gondolattól. Emma, halott? Ilyennek még át se szabadna futnia az agyamon! Mikor a fájdalom a lábamba hasított az apró nozdulattól, azt gondoltam megérdemlem. Emmára néztem, ő még mindig a csuklyás után bámult. Nem láttam a tekintetét, de le mertem volna fogadni, hogy sötét. Nagyon nagyon sötét.

Aztán a lábamra esett a tekintetem. Abban a pillanatban megfogadtam, hogy ha lehet nem nézek többet rá. Borzasztó volt. A pánik menthetetlenül tört fel bennem most hogy már akár véletlenül akár nem, szembe mertem nézni a valósággal.

- Emma? - nyüszítettem halkan. A fájdalom és a kétségbeesés a torkomban olyan szoros szimbiózissal élt egymással, mint még talán soha. 

Mintha egy álomból ébresztettem volna, tekintete ködösnek tűnt egy hosszú pillanatig, míg valóban fel nem fogta milyen rémisztően gusztustalan állapotban terülök el a betonon.

- Francba! - sziszegte maga elé, és nem tudom milyen lelki erő lakozik benne, de szemügyre vette a bugyborékoló fekete harapásnyomot, amely mintha saját életre kelt volna, és akár egy rendkívül ronda virág bontja rothadt szirmait a bokámon.

Mikor legközelebb felém pillantott, épphogy csak levéve a szemét a bokámról, düh villogott benne. Ez kicsit sokkolt. Megalapozatlannak éreztem, ezen felül kicsit meg is ijesztett.
Utálom ha haragudnak rám.

- Fel kell állnod. - mondta. - Gyere, segítek.

Tette hozzá mintha ennek egyértelműnek kéne lennie, de jóval szelídebben azért. Talán a felállásra vágott grimaszom miatt. A hónom alá tette a kezét és úgy az ajkamba harapva hogy meg voltam győződve, nem csak a sétával lesznek gondok, hanem a beszéddel is.

A bicegés a lépcsőig, fel a lépcsőn, Emma szavai mint egy élő montázs, olyan volt. Ahol a képek elmaradtak, azt 100%-ig fájdalom töltötte ki. Nem vettem észre, hogy mikor kezdtem el sírni, csak amikor beértünk Emma megállított. Tekintete lágyabb volt, mint valaha. Szinte simogatott, ahogy fel-alá pillantott az arcomon. Ujjaival finoman letörölte a nedves cseppeket.

- Mindjárt vége. - suttogta.

Majd mire újra összeszedtem magam, hogy elindulunk, Emma nem csak a vállam alatt tartott meg, hanem a térdemnél fogva felkapott. Egy pillanatra úgy megsajdult, hogy olyan erősen kapaszkodtam belé, ahogy tudtam.

- A folyosón nem férünk el ketten. - mondta, azzal céltudatosan megindult.

A virágos szoba kék vibrálása szüremkedett ki az üveg mögül, de Emma befordult, és egy szobába vitt. Az ágyra fektetett, aztán szó nélkül eltűnt. Ami ezután történt még ködösebb, mint a lépcsőzés, és az eszeveszett menekülés egybevéve. Csak Emmát néztem, ami bódítóan megnyugtató volt. Mindegy volt mi történik, amíg ő itt van.

Egy ponton elaludhattam, s mikor újra kinyitottam a szemem, Emma még mindig az ágyam mellett ült, de mintha több nap álmatlanság tükröződne az arcán. Ez egyből éberré tett.

- Milyen nap van? - kérdeztem rémültem.

- Oh, felébredtél. - mondta. - Órák teltek el, nem napok.

- Akkor jó, feküdtem vissza.

Csönd volt. Nem jó csönd. Próbáltam egy órát keresni, mert eszembe jutott a koli. Vissza kéne mennem. Hogy hogyan? Jó kérdés, de annyira nem lehet vé...

- Nem! Egyáltalán nem jó! - csattant fel Emma.

- Mi a baj? - néztem kérdőn felé. Nem akadna ki ha minden rendben lenne. Ugyan nem sok állított meg, hogy ne kiabáljak vissza.

Azzal a lábamra mutatott, mintha az mindent megmagyarázna.

- Neked kéne nekem segíteni, nem fordítva! Mi a francot műveltél, hogy ez lett az eredménye?

- Semmit! - feleltem ingerülten. - Ránéztem, talán ez olyan nagy bűn?

- Ránéztél?

- Ránéztem.

Felsóhajtott.

- Mi van?

- Ezért nem akartam pillangót.

- Nekem nem úgy tűnt, hogy ez választás kérdése. - mondtam keserűen. - Istenem, még azt sem tudom mi támadott meg! Nem tudom ki vagy mi az a töklopó! Nem! Valóban semmi sem jó.

Emma rám bámult. Én a könnyeimet nyeltem vissza, és próbáltam leküzdeni a késztetést, hogy megtöröljem a szemem, ami még egyértelműbbé tenné az egyértelműt.

- Lidérc. - mondta végül. - Ami megtámadott, egy lidérc volt.

- És a töklopó? - rebegtem.

- Hogy ki? - vitte fel a hangsúlyt, mintha életében nem hallott volna hülyébb kérdést. Nem hibáztatom.

- Aki lelkeket lop. - magyaráztam.

- Oh, Navir. - vonta össze a szemöldökét, mikor nagy nehezen le esett kire és mire gondolok. - Ő egy démon.

- Oké. - fújtam ki a levegőt. - És a csuklyás alak? Ő is egy démon?

Emma felállt. Keze ökölbe szorítva a teste mellett. Nem szólt egy percig, de mintha mindene megfeszült volna.

- Itt vége a beszélgetésnek. - jelentette be, és keresztül lejtett a szobán, aztán rám zárta az ajtót.

Most hallottam az óra kattogását, de nem láttam, mert újra megindultak a könnyeim. Számra szorítottam a kezem, és reméltem hogy Emma nem jön vissza egyhamar.