𝗠𝗢𝗥𝗔𝗟 𝗢𝗙 𝗧𝗛𝗘 𝗦𝗧𝗢𝗥𝗬 | 𝗼𝗻𝗲𝘀𝗵𝗼𝘁; 𝗹𝘀

𝗠𝗢𝗥𝗔𝗟 𝗢𝗙 𝗧𝗛𝗘 𝗦𝗧𝗢𝗥𝗬

𝐇.

Erős migrén ébreszt fel újabb rémálmomból és talán ezúttal hálás is vagyok ezért. Gyűlölöm az éjszakákat. Gyűlölök egyedül lenni ebben a hatalmas házban. Gyűlölök egyedül lenni, úgy általában. Gyűlölök aludni, ahogy álmodni is. Gyűlölök egyedül aludni. Nincs nyomasztóbb annál, mint egyes egyedül az ágyba dőlni, abban a tudatban, hogy egykor még mellettem feküdt valaki, aki elűzte minden fájdalmam. De természetesen ő is elhagyott, mint mindenki. Nem lettem több egy pénzhajhász, visszavonult celebnél, aki után, mindenki azt hinné, hogy bomlanak a nők, ám ez egyáltalán nem így van. Bár így lenne.

   Ránehezedek erőtlen végtagjaimra, hogy gyógyszerért menjek. Összes csontomba, ízületembe mély, szúró fájdalom hasít. Egykor még izmos testrészeimet most valósággal húzom a földön, teljesen elgyengültem az évek alatt. És teljesen le is fogytam. Az alig negyvenéves Harry Styles-t tönkretették. Jobban mondva, ő tette tönkre saját magát. Csupán pár év alatt.

   Kicsoszogok a szobából, azonban csak ekkor realizálom, hogy a házam hatalmas, és a fürdő egy szinttel lejjebb van. Mégis ki tartja a gyógyszereit a fürdőszobában? Jogos kérdés. Ez is csak egy furcsa szokása volt, amit megtartottam, mikor különköltöztünk. Leemelem a polcról a fejfájás-csillapító tablettákat tartalmazó dobozt és, a konyhába araszolva vizet töltök egy pohárba, hogy valahogy le is tudjam nyelni gyógyíremet, amit mostanság már úgy fogyasztok, akár egy gyerek a cukrot. Legalábbis ez a tervem, azonban ahogy egy pohárért nyúlok, hirtelen elernyednek lábaim és egy pillanattal később a padlón találom magam, megannyi üvegszilánkkal a bőrömbe fúródva. Bizonyára véresre karcolta a lábfejemet az üveg, ám a legnagyobb fájdalmat a csípőmnél érzem.

   Azt egyetlen üvegdarab sem érte.

☆☆☆

– Jól vagy, szívem? – suttogja a fülembe. Nem látom őt, nem látok semmit, képtelen vagyok megmozdulni, vagy akár csak megszólalni. De ahogy meghallom meglehetősen távolinak tűnő hangját, minden fájdalmam azonnal elmúlik, semmivé válnak a pohár okozta vágások, a migrén, a szúró érzés csontjaimban, főleg a vádlimnál és az égő gyötrelem az oldalamon – pedig tudom, hogy, az üvegszilánkokat kivéve, aligha fogok megszabadulni mindettől, egészen a halálomig. Vagy talán meghaltam? Ezért hallom a hangját? De hát ahhoz neki is meg kellett halnia.

   Ő nem halhat meg. Soha. Ennek a világnak nagyobb szüksége van rá, mint akárkire. Ez az ember nem csak engem gyönyörködtet a nap minden percében. Az összes rajongóját, velem ellentétben ugyanis ő még mindig nem vonult vissza. Ő még mindig többmillió embert boldogít angyali hangjával, amivel tényleg, túlzás nélkül az összes rajongóját a mennybe repíti. Ő nem halhat meg, még akkor sem, ha már nem lélegzik. Ha már nem dobban hatalmas szíve. Ha már nem csillan meg többet égszínkék szemeiben az a cseppnyi pajkosság, ami annyi év után sem veszett el pillantásából. Tudom. Az összes fellépését újra és újra végignéztem, az elmúlt években. Már elfogadtam, hogy soha többé nem nevezhetem a munkatársamnak, de azzal a ténnyel még nem barátkoztam meg, hogy a páromnak sem. Túl hosszú időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy ne legyek még mindig őrülten belebolondulva. És pontosan ezért nem hal meg sosem. Már rég a mennyekben száll. Egyértelmű, hogy ily tökéletes halandó nem létezik. Egyszerűen nem létezik.

   Nincs itt, hát persze, hogy nincs itt. Zsibbadni kezd a lábam. Továbbra is életben vagyok, de még mennyire, hogy életben vagyok. Nincs akkora szerencsém, hogy egy hülye üvegpohár végezzen velem. Mióta egyedül tengetem a mindennapjaim, semmiben nincs szerencsém. Ez volna hát Harold Edward Styles, a One Direction egykori tagja, szólista, színész. A híres brit példakép, akit mindenki imád. Énekhangját – meg úgy általánosságban a hangját, de persze az embereknek ez a fontos – sajnálatos módon elvesztette, mikor 2029-ben ágynak esett. Milyen kár érte. Pedig tehetséges volt.