Szerelemprojekt (befejezett)

Második fejezet

Akárhányszor elmegyek a szembeszomszédra néző ablakok előtt, kicsit jobban kihúzom magam. Lesimogatom a rövidnadrágom szélén a rojtokat, megigazítom a gép előtti ücsörgésben összegyűrődött felsőmet. Nálam nem kifogás a slamposságra az itthonlét. Nem lehet az.

Gyakran elsétálok az ablakok előtt. Csak akkor tudatosul bennem, milyen gyakran, amikor kíváncsiságból számolgatni kezdem.

Örülök, hogy kipróbáltátok az előző videó tippjeit, igyekeztem minden megjelölésre reagálni – kezdem kirobbanó lelkesedéssel. – Ha valaki kimaradt vagy azóta töltött fel házi sminkelős tartalmat, ne féljen megjelölni rajta, megtaláltok az @antonia_blog nick alatt.

A mai videóban öt, általam újonnan felfedezett sorozatról fogok beszélni. Kapaszkodjatok, mert szédületes kalandokra hívlak titeket!

Szerintem minden vlogger megfogadja legalább egyszer, hogy nem fog kommenteket olvasni. Aztán mindenki meg is szegi ezt az ígéretet, hiába zöldülnénk bele némelyik megszólalásba. A sminkelős videóm alatti trollszekció is beindult. „Ez vajon szarral is kenegeti magát? Az tutira bio!"

Áucs.

„Az ilyen csajok azok az ősvegánok, akik halálos bűnként kezelik, ha TE eszel húst, és akiket ezért sosem viszel randizni."

Az ösztönöm azt súgja, ne görgessek tovább. Kár, hogy a patológiás kíváncsiságomat nem hatják meg az ösztönök.

„Én elvinném. Egyszer."

„Beképzelt picsa."

Mára elég lesz ennyi is. Átvedlek edzőruhába, a ropogós, tiszta anyag mindig elégedettséggel tölt el. Bár mosódiót használok, nem vagyok vérvegán. Levágom a polifómot a garázs előtti, árnyékos részre, és bemelegítek.

Ők nem értik. Csak egy „beképzelt picsát" látnak, akit egyszer érdemes randira vinni. Számukra vicc tárgya az otthon melózás alatt csinosnak lenni.

Általában csinosnak lenni.

Mert ők nem értik.

Addig tornázom, ameddig nem csorog az atlétám alatt a verejték. A sportmelltartó nedvesen, hidegen tapad a bőrömhöz. A levegőben virágok illata, a környéken csend, egy porszívó távoli dalolását leszámítva.

– Helló, szomszéd.

És megmerevedik a hátam. Az első gondolatom a menekülés, és csak a második, hogy ez a bogárszemű Kende. Veszélytelen. Az alacsony kerítésünk túloldalán, az utcán áll, talpig melegítőben, pólója alól előbukkan a narancssárga fülhallgató zsinórja. Nem mintha felmérném magamnak.

– Hali.

Jól adom a pléhpofát, pedig nem csak az edzéstől pirul ki az arcom.

– Van melód, mit csinálsz itthon?

Megváltozik a tekintetem. A vonzalmat erőlködés nélkül kiüti az elmebetegség.

– Inkább most bemegyek, megkímélem magam a további kérdéseidtől.

Kende hangosan nevet, totál fesztelenül, mintha ezer éves barátok lennénk.

– Csak azért, mert ha ráérsz, jól jönne egy kis segítség.

A marketplace-es nőcsábászok leckét vehetnének tőle.

– Hogy fölösleges kontaktba kerüljünk? Nem hiszem.

Kende felvonja a szemöldökét.

– Nem akartam kontaktolni veled.

Elfut a pulykaméreg a kiforgatott szavaktól. Méltóságteljesen összeszedem a polifómot és a hónom alá csapom. Vetek Kendére egy utolsó, vehemens pillantást, hogy kellően átmenjen neki, mit gondolok, aztán visszavonulót fújok.