A bárkabázis lakói

Bárkabázis lakói 1. rész

Az idő fogságában

Minden nap amikor kimentek kockáztatták azt, hogy veszélybe sodródnak. Azt kockáztatták, hogy nem térnek vissza többé. A felszín megkövetelte a maga áldozatát, ha sebek képében, akkor abban, de ha emberéletet kívánt, azt is bevasalta. Nem bámészkodni mentek. Nagyon jól tudták, hogy azoknak, akiket hátrahagytak, szükségük van a segítségükre. Többségében a nagyáruházakat választották. Egyetlen területen addig dolgoztak, míg az teljes egészében ki nem ürült. Ameddig a legutolsó szegecset is el nem vitték a falból, vagy a leghitványabb széket is darabjaiban el nem cipelték, hogy aztán utólag öröm tüzek mellett átmelegedve kényelmesen összeszerelhessék. Az alulsó emeleteket már elhordták, így akarva nem akarva de muszáj volt feljebb menniük. A második, illetve harmadik emelet már csak arra várt, hogy előretörve lerohanják és kirabolják. – Alfréd! – szólt rá Károly a fiára alig hallhatóan, irányításra készen. A hajdani volt nagyáruház burkolatának bendője felé intett. Esővíz öntözte, szórványos, vegetáció burkolta be. Butikok hordalékai mellett vitt el az útjuk, amiknek ajtaját már terjedelmes, vastag indák vettek körül. A fedélrendszerből alápotyogott zúzalékot a megpenyhüdt talajba tiporták. Leszobroztak. Egy koromsötét, egybeszabott munkaruhás, maszkos és fejvédős férfi egy – két lépéssel a falnál termett. Kileselkedett az alsó és felső emeletekre. Majd visszahúzódva ismét Alfréd felé fordult. Felemelve a kezét intette az útvonalat. Balra. Harmadik cimborájuk leguggolt. Végigmérte a helyet a hátuk mögött. Fegyverének csöve egyik helyről a másikra siklott, intenzív, szabályos lélegzetvételek között. Várt, amíg Alfréd és a csapatkapitány a karfa mellett megindultak, majd felegyenesedett és követte őket. Emberkar vastagságú gyökérzet nyúlt át a karfa lapjain . Helyenként azonban csökönyösen szembeszegült és kapilláris szálhasadásoktól telespékelve tartotta magát. Váratlanul megmerevedtek ijedtükben. A tetőzeten egy plakáthirdetést lóbált a szél. Az esővíz lecsordult a beszakadt tetőszerkezeten keresztül. Sötétségbe borult üzlethelyiségek övezték a folyosókat. Némelyik lehúzott ráccsal fogadta őket. Más ajtók akadálytalanul tátongtak ásítozva, pusztán a színehagyott,elmosódott tolvajlásjelző alkatrészek mellett kellett elhaladni. Akármit hoztak is volna ki onnan, nem kellett félniük attól, hogy az megszólal. Hosszú ideje használhatatlanok voltak már. Rozsdabarna tábla hirdette a vécét. Női és férfi képírásjelekkel. A nyíl mellett elveszett a fal, a géppuska végét kicsúsztatva meggyőződött róla a kapitány, hogy senki nem akar rájuk rontani onnét. Nem bízott a mozgólépcső megkövesedett fokaiban. Az idejétmúlt, ódon lépcsősor felé vette az útvonalat. Bevárta Alfrédot, aki hátát a falnak vetve fellépett az első lépcsőfokra. Alfréd nem volt gyakorlott ebben. Még soha egy útja sem volt a biztonságot adó otthonon túlra, pedig már betöltötte a 18. évét. Nagyon szeretett volna menni mindig is, egészen apró gyerekkorától vonzotta a kinti, vadregényes táj, amiről annyit hallott. Egyszer a kapitány csapatába jelentkezőt kerestek, és ő természetesen egyből jelentkezett a feladatra, amit némi mérlegelés után úgy döntöttek a "nagy tanácsban", hogy megelőlegezik neki a bizalmat az utazásra. Megkapta a szükséges felszerelését, s történetünk kezdetén ott állt 18 év után az óvóhelyen túl, a csillagos, teleholdas éjszakában, halált sugalló színében, nézve a messzeséget. Kétségtelenül, örült a feladatnak. De ahogy elhagyta kis otthonának óvóhelyét, sötét aggodalom markolt bele a szívébe. Eddigi életében elkerülte ez az érzés, de most rohamszerűen tört rá. Legszívesebben visszafordult volna, de tudta, hogy akkor sohasem szerezné meg újra a bölcs tanács bizalmát. Köteles volt tovább indulni és bízni szeretett apjában és társaiban, akik mivel tudták, hogy első útja a világban, óvták akár egyik a másikat. Lassan távolodni kezdett a biztonságot nyújtó, ház, ahol az első és utolsó általa ismert óvóhely kapott helyet. A csapatkapitány a vaskarfa mellett szorosan elindult felfelé a legközelebbi emeletre. Egyszer csak megdermedt. Hallgatta a néma csöndet, mely időközönként megtört. A fenntartásnak és a szervizelés nélkülözésének jóvoltából, nem lehetett egyből meghatározni, mi idézte elő a hangzavart. Vajon mennyi ideig áll még a lábán ez a létesítmény? Az ismételt reccsenés, mely a hirdetőtábla korrodálódó kapcsolódást biztosító alkatrészeinek megviselt viszonyát népszerűsítette, arra engedett következtetni, hogy elváláspróbájuk szélsebesen közelít. Akár rosszakaró ellenség felháborodott acsarkodása is lehetett volna. A lépcsőfordulóban bevárta másik két cimboráját, majd tovább indult. A legközelebbi emeletre érve újból meggyőződtek arról, hogy kizárólag egymaguk vannak. Megugrott szívveréssel nehezedett neki a falnak. Az edzettség teljében léve sem tudta megállni, hogy ne kapkodjon levegő után lihegve. Minden egyes hulladékkal teleszórt lépcsőfokkal nagyobb koncentrálásra volt szükség. A kapitány már elfoglalta védő állását. Aktivitásnak még nem látta jelét. Miután a utóvéd is odaért, behatoltak az első boltba, amit kirablásnak kifizetődőnek gondoltak. Az anyatermészet még nem vette hatalmába úgy, mint az alsó emeleteket. Kivéve egypár csenevész ágat, mely a falon futva iparkodott minél nagyobb darabot kivágni a teremből, teljesen csorbítatatlannak tetszett. Egy tekintélyes nyíláson ritkás holdsugár hatolt át. Odakint tulajdonképpen még mindig az éjszaka hatalmaskodott, de a nap rövidesen felvirrad majd. Betolakodó, ha járt is előttük, akkor az kereket is oldott. Esetleg megsejtette a kezükben levő puska szagát, vagy azt, hogy többen is vannak. Megtörténhetett az is, hogy magányosan volt és segítőtársakért sietett. A kiáradó, magasra ugrott adrenalin felpörgette vizsgálódásukat, kiélezte gondolkodásukat. És kihegyezte fülüket is.