Angyaltrombita [woosan]

0.

Vásarnap délután volt. Esett az eső, én pedig ilyenkor mindig a teraszon üldögéltem, azon a zöld hintán, amit Haenul úgy szeretett. Imádtam az esőt és utáltam is egyben. Imádtam a hangot és az illatot, amit hagyott maga után, de az emlékek, amiket hordozott mindig keserű ízzel lepték el a számat és ezúttal sem volt másképp.

- Wooyoung - szólított meg a mellettem ülő. - Mesélnél nekem Sanról? - nézett rám kiváncsi szemekkel, kérésén pedig csak nevettem.

- Mindig mesélek róla. Minden nap, amikor alkalmam van rá. Mit szeretnél még tudni? - néztem rá érdeklődően, gyengéd mosolyt festve ajkaimra, mire csóválni kezdte a fejét.

- Az igaz, hogy mindig mesélsz, de sosem említetted a két évvel ezelőtti dolgokat - mondta és mosolyom egy kicsit alább hagyott. - Szeretném tudni, hogy miért ment el, mikor ő akart elsősorban hazajönni. Hol van most? Mit csinál? Kérlek.

Egy pillanatra levegőt se mertem venni a kérésre. Két év hosszú idő, de azért mégsem olyan hosszú és nem voltam biztos benne, hogy el tudom - a fenét, el szabad-e egyáltalán mondanom. Idegességemben számat rágcsáltam, majd egy adott ponton csak bámultam magam elé, válaszok után keresve. Egy pillantást vetettem a kezemre, majd a mellettem ülőre és végül hatalmas sóhajjal fogtam neki mondandómnak.

- Hosszú lesz - figyelmeztettem, enyhén mosolyogva, mire ő csak bólogatott.

❖

Ezelőtt két évre megyek vissza, San szülinapjára. Három nap alatt dobtuk össze a meglepetést, miután San bejelentette, hogy hirtelen mégiscsak hazajön. Tudniilik bejutott egy cserediák programba - ami rendesen két év - és elutazott Japánba.Igen ám, de egy év után bejelentette, hogy ő repülőre ül és jön haza. Jót nevettünk rajta és mind azt mondtuk, hogy hiányzunk neki, ezért nem marad még egy évet - ami végülis messze állt az igazságtól.

Tizedikén már tűkön ülve vártuk, hogy csörögjön a telefon. El nem tudtam képzelni, hogy mégis mi tart ennyi ideig, miért nem hív már San anyukája, hogy elindultak. Biztos voltam benne, hogy barátom nyavajgott, hogy miért nem hagyják őt aludni, miután az éjjel közepén ért haza a reptérről. De könyörgöm, már délután négy óra múlt!
Végülis egy óra késéssel meg is érkeztek - mire az összes körmömet lerágtam idegességemben -  és megtörtént a tervezett meglepetés. Igaz tökéletesnek nem mondhatnám, hisz Mingi az első adandó alkalommal megbotlott és belefejelt a tortába, de mind jót nevettünk rajta. San majd kiugrott a bőréből örömében, és a buli végéig azt hallgattuk, hogy ő mennyire hálás és mennyire hiányoztunk neki. Mind lehurrogtuk, hogy milyen nyálas dolgokat tud mondani, - amin csak kacagott - de igazából mindnyájunk szíve egy kicsit erőteljesebben dobogott, ahogy az ünnepelt arról fecsegett félrészegen, hogy mennyire szeret minket. Mind szerettük Sant. Ezerszer jobban, mint azt be mertük vallani és mindenkit felemésztett a tudat, hogy nem hangsúlyoztuk ki sosem eléggé azt, mennyire lényeges része is volt mindnyájunk életében.

A buli hajnali négyig tartott, akkor már mindenki a földet súrolta az italtól. Jongho egyedül ült a bárpultnál és alig hallható énekkel tördöste az almákat. Az utolsó fél órában Yeosang minden adandó alkalommal felsapkázott, majd minden sapka után rámdőlt és arról panaszkodott, hogy mennyire undok vagyok vele. A panaszát mindig meghallotta valami csoda folytán Yunho és minden egyes alkalommal ki is oktatott, majd elkezdett sírni, amiért rámförmedt. Mingi, hatalmas meglepetésünkre, egész normálisan viselkedett - a tortás esetet leszámítva - és fel is ajánlotta, hogy hazaviszi a többieket. Legalábbis a 99-eseket, tekintve, hogy Hongjoong és Seonghwa két óra tájékán már elmentek.
Végülis sikerült mindenkit lábra állítani és kikísérni a taxiig, majd búcsút vettem mindenkitől és San keresésére indultam. Meg is találtam tizenöt perc után és visszagondolva ezen a helyen lett volna logikus elsőként keresni, de mentségemre szóljon nem voltam éppenséggel józan. A tetőn üldögélt és dúdolt. Mozdulataiból láttam, hogy ő szintén messze áll a józanságtól, így attól félve, hogy lezuhan oda is lopóztam anélkül, hogy megijeszteném és leültem közvetlenül mellé. Átkaroltam a derekánál, fejemet a vállára eresztettem és habár nem állt szándékomban, rendesen megleptem. Ahogy megrezzent, fejemet felemeltem a válláról és lassan mosolyt formáltam ajkamra, amit pár másodperc fázis késés után ő is viszonzott.