Emlékirat

Fény a komor sötétségben - Harmadik bejegyzés

"Amint faképnél hagytál minket Erennel, megmagyarázhatatlan fájdalom kerített hatalmába és okoltam magamat amiért talán olyat mondtam ami téged bántott. Kétségbeestem, hogy ezzel elrontok mindent amit eddig veled kiépítettem - Persze ezt soha nem merném bevallani."

A fiú hátát a kőfalnak döntötte, orcáját az ég felé emelte, homlokáról lefolyó izzadságcseppet a nap ragyogó fénye csillogtatta meg.
Az ajtóból kikukucskálva figyeltem, nagy mosollyal az arcomon.
A fiú rámpillantott és komor tekintete szórakozott arckifejezésre váltott, amint meglátott.
-Bújócskázunk, bújócskázunk? - ciccegte a szavakat játékosan, mire előbújtam az ajtó takarásából és csillogó szemekkel odaszaladtam hozzá, kezeimmel mohón magamhoz szorítottam combját ami az egyetlen dolog volt a méretkülönbség miatt amit csak el tudtam érni.
-Bááátyus! - nyújtottam el a szavakat. -Hiányoztál! Mikor jössz be? - néztem rá nagy bociszemekkel.
-Oh Vivi! Körülbelül öt perce jöttem ki a házból! - nevetett fel mély hangjával harsányan.
A tőlem távolabbi kezét felemelte és észrevettem az ujjai között füstölő vékony szálat.
-Az mi, bátyus? - mutattam ujjam hegyével az övében elhelyezkedő vastag barna papírgurigára.
-Ó! - nézett le rá eljátszva döbbenetségét, mintha eddig nem vette volna észre a tárgy ottlétét.
-Ez egy rossz dolog! Az emberek néha csinálják ha feszültek, tudod? De nem szabad! Soha! - intett kezével figyelmezően, de mégse kioktatóan.
Ajkaim elnyíltak és szomorú szemekkel néztem rá.
-Szóval akkor te most feszült vagy, bátyó? - ujjamat az államra tettem és úgy gondolkoztam el.
A fiú halkan felnevetett és felnézett a derűtlen kék égre.
-Lehet. Én magam se tudom. - vont vállat majd a csikket ledobta a poros talajra és rálépett a lábával, végig húzva azt a földön.
A fiú felémfordult majd leguggolt velem szembe, kezeivel erősen karon ragadott és komoly arckifejezéssel nézett reménnyel csillogó szemeimbe.
-Meg kell ígérj nekem valamit! - óvatosan megrántotta a karom a heves beszéde közbe.
-Nem te mondtad hogy ne tegyünk olyan ígéreteket amiket nem biztos hogy betudunk tartani? - biggyesztettem le az alsó ajkaim csalódottan.
A férfi arca elárulta döbbenetét, lehajtotta fejét a talajra. -De igen..de most kivételt kell tegyünk! - erősödött meg a szorítása rajtam. -Néha félre kell tegyük az elveinket, ahhoz hogy helyes döntést tudjunk hozni.
A fiú nagyot sóhajtott, egyik kezét lassan felemelte és a hajamra simította, bíztatóan cirógatta fejbúbom.
Ekkor, minden amit mondott olyan érthetetlen és kusza volt, bármennyire próbáltam az ő fejével gondolkodni, még nem érthettem miről beszél.
-Meg kell ígérd hogy sose teszel kárt magadban és mindig józan maradsz. Bármennyire is fáj, csak sodródj az árral és mindenképpen csak arra törekedj hogy biztonságba lehess! - beszéde közbe hangja egyre kétségbeesett lett, mondandója végén feldúltan kiegyenesedett.
-Megígérem Bátyus neked! -  bólintottam határozottan, hajtincseim a szemem elé hullottak.
Lassan felhők kúsztak az égboltra eltakarva a napot, a táj szürkébe borult és a hűvös szellő emelte fel a száradt leveleket amik végig táncoltak az utcán egy kis porfelhő kíséretével.
-Azt mondtad sose szabad csinálni azt, amit az előbb te. Akkor neked miért volt szabad, és nekem miért nem? - fogtam meg a bátyám hideg kezét, ő pedig markába szorította a fele akkora kezem.
-Mert én sose hagyom majd hogy feszült legyél, vagy valami bántsa a szíved. Én mindig melletted leszek és megvédelek mindentől. Ez az én ígéretem! - hatalmas mosollyal lenézett rám, már már annyira csillogtak szemei mintha egy könnycsepp akarna kibuggyanni onnan.
Gyermekded boldogság költözött ártatlan szívembe, mosolyom őszinteséget suggalt. Biztonságot éreztem.