Hazudd, hogy szeretsz - Dean szemszögéből (befejezett)

19. Kicsi morzsám

– Szakítani akarsz? – kérdeztem elzárva a hangomból minden fájdalmat.

A szavai mély sebet ejtettek, pedig csak sima szavak voltak. Öt kis szó, egyszerű véleményemre irányuló kérdés, hogy mit szólnék hozzá. Hát, mégis mit kellene szólnom? Hányjam el magam rögtön? Könyörögjek?

Mindenképp tudni akarta, mit szólnék. Csak nézett, és én úgy éreztem, haldoklom belül. A szívem úgy vert, mintha az utolsókat rúgná.

– Nyilván nem kényszeríthetnélek, hogy velem legyél – mondtam végül arra gondolva, bárcsak egyszerű feltételes módban beszélne. Feltételezni könnyű volt, ha nem valóság az egész, kibírtam volna. – Ha szakítani akarnál, kénytelen lennék elengedni téged.

– Igen, ez nagyon egyszerű – felelte, és kifelé meredt a továbbiakban, így még véletlenül sem láthattam semmit az arcán.

Mire gondolhat? Hogy tegye meg vagy ne tegye? Hogy mit reagálnék, ha valóban szakítana velem? Ezt még én sem tudtam, el nem tudtam képzelni egy világot, ahol ő nincs az oldalamon. Tudtam, milyen nélküle, még emlékeztem arra a nyers fájdalomra, és azt nem akartam, nem is biztos, hogy képes volnék elviselni. Már így is alig kaptam levegőt.

Ráadásul miért akar szakítani? Nem szeret már? Van valaki más? Mi a francot csesztem el ennyire? Féltem, mi lesz hazaérünk. Kiszáll majd, és a felhajtón közli, hogy vége? Menjek a fenébe? Esetleg azt mondja, maradjunk barátok? A francba, még arra a lehetőségre is háborgott a gyomrom.

– Azért azt megkérdezném, hogy miért – mondtam végül, épp mielőtt hazaértünk volna.

Már csak pillanatok voltak hátra, hogy kiszállhasson, és megmondja, miért. Tudni akartam az okokat, tudnom kellett jóvátehetem-e.

– Ha szakítanék veled – kezdte végül idegesítően semmitmondó hangon –, akkor annak nagyon komoly oka lenne.

Hogy nem szeret már, hogy van valaki más... a rohadt életbe, már végigvettem a lehetséges indokokat, hallanom kellett!

– Hallhatnám esetleg? – Láttam, hogy összeszorítja a száját, és rádöbbentem, tényleg ez lesz.

Amint megállítom a kocsit, szakít velem. Szerettem volna továbbhajtani, elmenni innen, hogy minél távolabb toljam a pillanatot, amikor végez velem. Nem tettem. Befordultam a feljárónkra, és leállítottam a motort. A néma csendben hallottam mindkettőnk lélegzetvételét.

Néztem az arcát, azon tűnődve, lehetséges-e, hogy ez az utolsó alkalom, hogy ilyen közelről látom. Felnézett rám, a szemeiben dühöt láttam, és tudtam, most fogja kimondani, már nem szeret engem.

– Nem szeretsz engem!

A hangja vádaskodó volt és csalódott, pont amire számítottam, de a szavaira értetlenül meredtem rá.

– Mit tettem? – bukott ki belőlem értetlenül. Miért hiszi, hogy nem szeretem? Erre akarja fogni a szakítást?

Nagyot fújva kiszállt a kocsiból, én pedig gyorsan követtem.

– Nem szeretsz engem, Dean! – nézett rám a motorháztető felett. – Mit nem értesz ezen?

– Szeretlek. Ezt te is tudod – néztem vissza rá gyanakodva.

– Igen, ez egy nagyon romantikus vallomás volt! – csattant rám. – Hagyj inkább békén, egyedül akarok lenni!

Néztem, ahogy elindul a házuk felé, majd észbe kapva gyorsan követtem. Még mindig háborgott a gyomrom, és a szívem is rendetlenkedett, de csak nem hagyhattam elmenni. Nem vettem be, hogy ennyi idő után is kételkedik a szerelmemben, hiszen ő az, aki kettőnk közül a távolságtartóbb. Valami más oka volt, és ki akartam húzni belőle, mi az.