A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

34. (Etiam post mortem)

Sziasztok! 

Remélem tetszeni fog ez a fejezet is Nektek. Igyekeztem alapos lenni. Ehhez a fejezethez annyit szeretnék hozzászólni, hogy a történelem egy kicsit megihletett.
Maggie édesanyja meg francia, nem tudom kiderült-e korábban. 

Jó olvasást!

* * *

Elnyelt a sötétség, s még csak üzenni sem tudtam George-nak, hogy szeretem.

A hattyú rikoltása még a fülemben visszhangzott, de éles, fehér fény hatolt át csukott szememen is. Tudtam, hogy Cedric mozdulatlan testére estem, de nem azt a puhaságot éreztem, hanem keménységet. Fű és föld illata öntötte el az érzékeimet, a testemben lévő fájdalom pedig lassan, de szűnni kezdett. Meghaltam?

Biztosra vettem, hogy ez már a halál. Óvatosan nyitottam ki szemem, először csak résnyire, majd teljesen. A földön feküdtem, bátyám teste sehol nem volt már, és a hátamra gördültem. Nem fájt, pedig amekkora sebet szereztem a labirintusban, égnie kellett volna.

Felültem. Az átható fény, ami mindent bevont, lassan kezdte átadni magát a napfénynek, és a környezetemben minden kezdett formát ölteni. Roxfortban voltam, hiszen a távolban látszott a száztornyú kastély, a közelben pedig az iskolai hintónk, Hagrid kunyhója és a Tiltott Rengeteg fái is. Mégis, valami más volt. A hintónk sokkal kisebb volt, az abraxanok közül pedig csak kettőt láttam, a kocsi elé fogva.

Úgy tűnt, az egész környék kiürült. Mi történhetett itt? Percekig csendben ültem, magam elé meredve, gondolkodva.

- Hát itt van... - egy férfi hangjára kaptam fel a fejem. Magas, bronzbarna haja, szikár alakja volt, és egy nőhöz intézte a szavait. A nőnek dallamos, kedves hangja volt, hosszú, feketésbarna haja... A távolból ennyit tudtam kivenni.

Mindketten engem fixíroztak. Gyorsan felpattantam, és a pálcámhoz kaptam, de az sajnos nem volt velem. Valószínűleg kieshetett a kezemből az eséstől. Nem is volt rá szükség, mert a két alak, akik egy párt alkottak, már közel voltak hozzám, így jól láttam őket. A szívem hatalmasat dobbant, és felgyorsult ütemben vert. Hirtelen ezer kérdés zúdult fel az agyam hátsó zugából, mégsem tudtam, csak egy kérdést kinyögni.

- Meghaltam? - A két felnőttre néztem, a szemem már könnyben úszott. A szüleim állta velem szemben, az a két ember, akiket háromévesen elveszítettem. A férfi, az apám alig bírt megszólalni. A nő pedig, az anyám könnyes szemekkel, de mosollyal az arcán viszonozta pillantásomat, amíg apa meg nem szólalt.

- Igen - felelte sóhajtva. - Vagyis... Van kedved egy kényelmesebb helyen megbeszélni ezt?

Gyülekező könnyeim záporozni kezdtek, miközben bólintottam. Meghaltam... és a szüleimmel vagyok. Keserédes bánat.

- Hagy nézzelek meg - anya felém nyújtotta a kezét. Én elfogadtam, és körbe pördültem. - Az én nagy lányom. Iszonyatosan büszke vagyok rád, kincsem - mosolygott, miközben beszélt.

- A mi nagylányunk - mosolyodott el apa is. Annyira furcsa ezt így kimondva hallani. Olyan idegen, mégis olyan megszokott. Mindennél jobban meg akartam őket ölelni, de attól féltem, soha többet nem leszek képes elengedni egyiküket sem, ha ez megtörténik. Apa közben kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, és beültünk egymással szemben.

- Annyira szeretlek titeket... - suttogtam.

- Mi is szeretünk, Kincsem. Mindig is szerettünk, és fogunk is. Bármi történjék. Hihetetlenül büszkék vagyunk rád.