You're Still The One /HUSBANDS/(Larry Stylinson Ff) BEFEJEZETT

14

Harry hosszú hetek, sőt hónapok óta nem ébredt ilyen kipihenten, mint másnap reggel. Bár erős fejfájás kínozta, mégis valamiféle elemi béke, biztonságos nyugalom töltötte el a lelkét, aminek az eredetét nem tudta volna megmagyarázni. A szobában csend honolt, épp csak egy kis halk szuszogás hallatszott nem túl messziről, épp csak egy kellemes, forró lehelet melengette a fültövét, épp csak egy erős, izmos kar ölelte a derekát. Erre a felismerésre csaknem kiugrott az ágyból ijedtében.

Valakivel együtt aludt. Megint. És nem emlékszik semmire az egészből. Megint. A biztonság érzése másodpercek alatt távozott belőle, hogy átadja a helyét a már menetrend szerint érkező szégyennek és undornak. „Mit tettem már megint???"

- Mmmmh... Harry... - hallotta meg az álomittas morgást maga mögül. A kar erősebben szorította, a forró ajkak már meg is érintették a nyakszirtjét egy pillanatra, mielőtt mindketten ijedten ugrottak volna szét, hogy meglepetten realizálják a valóságot. Harry azt, hogy a saját férje fekszik mellette, Louis pedig azt, hogy a gyönyörű álmából félkómásan ébredve csaknem elszólta magát a zöld szemű angyal előtt. Zavartan köhécseltek, kerülve egymás tekintetét, csakúgy, mint azután a bizonyos első éjszaka után, aminek az emléke még mindkettőjük emlékeiben élénken élt. Most azonban minden más volt. Két felnőtt ember osztotta meg egymással az ágyat, két olyan férfi, akiket többéves közös múltjuk örökre összeláncolt annak ellenére, hogy jó ideje nincs már a szó szoros értelmében közük egymáshoz.

- Öhm... Jó reggelt! - szedte össze magát valamivel gyorsabban Louis. Tekintete éhesen itta a félmeztelen Harry látványát, aki lányos zavarában hajtőig pirult. Annyira bájos volt, ahogy szégyellősen lesütötte a szemeit, ahogy kínjában az alsó ajkait rágcsálta, hogy Louis vére sebesebben kezdett keringeni az ereiben.

- Jó... Jó reggelt! - mondta halkan. - Mmmmi történt?

- Nem voltál jól az este. Hallucináltál. Kiabáltál segítségért. Átjöttem és arra kértél, maradjak. Így hát maradtam. - jött a lényegre törő felelet.

- Oh... Sajnálom – szabadkozott Harry – Nem akartalak felébreszteni. - Harry még mindig az ágy mellett ácsorgott a paplant tartva a teste elé, mintha Louis még sosem látta volna bokszerben azelőtt. Vagy nélküle...

- Nem aludtam. Mióta vannak ilyen problémáid, Harry? - kérdezte türelmetlenül Louis. Visszaült a matracra és kérdőn nézett a göndör férfire, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát a szituációban. - Ülj le! - paskolta meg a matracot maga mellett újabb kellemetlen pillanatokat szerezve ezzel a göndörnek. Harry tétovázott. Tudta, ha újra beszippantja Louis dominanciája, nem lesz menekvés és kénytelen lesz minden titkába beavatni a férfit. Louis soha nem volt erőszakos, de nagyon értett ahhoz, hogy egyetlen szavával, gesztusával leigázza a körülötte levőket és hamarosan az övén kívül nem létezett más vélemény. Ez hatalmas előny az üzleti világban, de a magánéletben Harry gyakran érezte magát kevesebbnek, kevésbé számítónak Louis-nál még akkor is, ha férje néhány apró alkalomtól eltekintve mindig kíváncsi volt az ő nézőpontjára. Ugyanilyen egyszerűen érte el azt is, hogy ne lehessenek titkai előtte, a szeme állásából is meg tudta állapítani, hogy takargat valamit, ezért hamarosan feladta a harcot és nem próbált meg játszmázni.

Most viszont nem akart a bűvkörébe kerülni. Nem akart vallomást és nem akart újabb szemrehányásokat. Csak túl akarta élni a maradék egy napot a méltósága legalább részleges megőrzésével. Egy dacosnak tűnő mozdulattal felemelte a fejét, összeszorított ajkakkal intett nemet, majd a fürdőbe vonult, remélve, hogy mire visszatér, Louis feladja a próbálkozást, hogy szóra bírja.

Louis várt néhány percet, aztán megértette Harry szándékát. Tudta, hogy nem fog kijönni, amíg ő ott van. Nem akar magyarázatot adni a viselkedésére, neki pedig már nincs joga megkövetelni. Igazából volt-e valaha? Mi történt ezzel a fiúval, mióta nem látta? Milyen emberek veszik körül? Mélyről jövő, kétségbe esett sóhaj szakadt fel belőle. Dühösen túrt a hajába, majd az ágyra csapott és egy cifra káromkodással elhagyta a szobát, ahol az éjszakát töltötte Harry törékeny testével a karjaiban.

¤¤¤¤

Kora délelőtt állt helyre a telefon- és internethálózat. A kínkeserves reggeli után, ahol mindketten kínosan igyekeztek a fesztelenség látszatát fenntartani, Harry a kertbe ment sétálni. A napsütés megtette jótékony hatását, a sár szinte teljesen felszáradt, így a göndör anélkül tölthetett akar órákat is a hátsó udvaron, hogy sáros lett volna a vajszínű vászonnadrágja. Louis a franciaablakon keresztül bámulta a gyönyörű jelenséget, amint Harry virágmintás ingére egy apró vörösbegy szállt le. Harry mosollyal az arcán tűrte a gyengéd ostromot, mozdulatlanul állt, nehogy elijessze újdonsült barátját, aki csodálatos, szívhez szóló csiripeléssel ajándékozta meg a smaragd szemű férfit. A vörösbegyek híresek a szomorkás, melankolikus dalaikról, most valahogy mégis meghittnek és harmonikusnak tűnt, ahogy a kicsiny madárka Harry vállán fakadt dalra. Louis lelkét megmagyarázhatatlan melegség járta át. Az egész látvány annyira szürrealisztikus volt, annyira szép és meghitt, hogy képtelen volt a temérdek tennivalója ellenére is elszakítani a tekintetét tőle.

Talán egész nap bámulta volna a festői látképet, ha Sankara, az asszisztense nem kezdi el sürgetni, hogy írja végre alá az elektronikus úton átküldött dokumentumokat. Végre minden visszaállhatott a megszokott kerékvágásba, még az állandóan zsörtölődő Jonas Masters is megkaphatta végre az utalását és elkezdhették az érdemi munkát több potenciális megbízónál. Valami oknál fogva azonban Louis figyelmét nem tudta száz százalékosan lekötni a munka. Meggyőződése volt, hogy ha Sanki egy teljes vagyont átruházó nyilatkozatot küldött volna át aláírásra, azt is megtette volna. Minden idegszálával Harryre koncentrált, aki kifejezetten élvezte a szabadban töltött perceket. Egészen amíg a telefonja nem pittyent. Már órákkal ezelőtt megadta neki a wifi jelszót, de Harry nem sietett felvenni a kapcsolatot az ismerőseivel. Alig pár perc böngészés után összecsukta a telefonját és nem is vette elő eddig a percig. Most azonban kénytelen volt megnézni az érkezett üzenetet és Lou látta, hogyan komorodnak el a kisimult vonások egyetlen szemvillanás alatt. Harry összeszorította a szemeit, száját egy vonalba húzta, úgy állt hosszú másodpercekig, talán tízig számolt magában vagy még tovább, nem lehet tudni. Aztán nagy levegőt vett, élesen kifújta, úgy siklott a tekintete újra a kijelzőre és most már választ is pötyögött, méghozzá elég hosszan.

Louis haragudott arra a személyre, akárki is volt, aki kizökkentette a férjét ebből békés állapotból, kezeit ökölbe szorítva próbálta türtőztetni magát, hogy ne kezdjen árnyékbokszolásba egy ismeretlen ellen, aki ráadásul nincs is jelen. Harry viszont nagyon is jelen volt és Louis jól tudta, csak néhány órájuk, talán még egy éjszakájuk maradt már, ezért a lehető leggyorsabban befejezte a dolgait. Voltak olyan iratok, amiket látatlanban szignózott, csak legyen már túl rajta, hogy foglalkozhasson azzal, ami – aki – igazán fontos az életében. Ez teljesen ellene ment az eddig megszokott életének, de hát a szituáció is ellene ment az elmúlt évek rutinjának és ez Louis-t rémülettel töltötte el. Meg akarta óvni Harryt, hogy soha többé ne kelljen ráncolnia a homlokát és soha többé ne kelljen olyan elveszetten ébrednie, mint ma reggel. A férfi mindvégig a szabadságáért küzdött, ezért is hagyta el őt, de nagyon úgy tűnt, hogy az új életében, amiben igyekszik boldognak és elégedettnek mutatkozni, talán még sincs minden annyira rendben, mint ahogy el akarja hitetni vele. Az az elszólás is az este... „Én ezt nem így akartam, ugye elhiszed?" Lehet, hogy nem volt tökéletes a házasságuk, de Harrynek tőle sosem kellett félnie. Ő mindig csak a legjobbat akarta neki. Még ha a módszereivel lehetett is vitatkozni.

Minél tovább gondolkodott, miközben a szemeit a kertben zajló eseményeken legeltette, annál biztosabb volt a dolgában. Nem engedheti elmenni Harryt. Valahogy rá kell vennie, hogy maradjon. Egyszer már elérte, hogy beleszeressen az akkor alig tizennyolc éves fiú, újra meg fogja próbálni. Nem... Nem próbálni. Újra meg fogja hódítani Harryt, hisz tudja már a szívéhez vezető utat. Csak idő kérdése. Jelen pillanatban azonban abból volt a legkevesebb. 

Csók, drágáim!
Tudom, azt igértem, hogy ezzel a fejezettel vége lesz a St Albans-i birtokon játszódó fejezeteknek, de még egy résznyi türelmet kell kérnem. Igérem, utána jobban felpörögnek az események.
Szeretettel:
Gotti
xx