Elemek akadémiája - Extrák

Mark - EA 2./11.2

Ez a jelenet az Elemek akadémiája 2. – Nincs visszaút 11. és 12. fejezete között játszódik, a spoilerek elkerülése érdekében a Tizenegyedik fejezet - 2. rész után olvasd el!

***

A kőpadló kellemesen hűvösnek bizonyult Mark Reed sajgó, felduzzadt arca alatt. Ha a tenyerét is ráfektette, érezte odalent a földet, de a dala fojtottan szólt, mintha vízfelszín választotta volna el tőle.

Valahogy mágiamentessé tették ezt a cellát, mert némi víz semmiképpen sem lehetett akadály, hiszen a Jenyiszej alól is könnyedén elő tudta hívni az erejét. Most viszont nem fért hozzá.

De hogy csinálták? Hogyan lehet elfojtani a mágiát?

Az agya racionális, mindenre választ kereső része azonnal működésbe lépett. Olyasfajta késztetés volt ez, ami már gyerekkorában is kínozta, ami miatt a többi gyerek strébernek nevezte, kicsúfolta és bántotta. Megváltás volt, amikor a szülei végre megengedték, hogy magántanuló legyen. Valószínűleg korábban is szabadulhatott volna, ha bevallja nekik, mit él át minden egyes áldott nap, de Mark sosem árulkodott. Még ha utólag rádöbbent is, mekkora ostobaság volt így kitartani az elvei mellett.

Az egyetemen tiszta lappal akart indulni, új életet kezdeni, de pusztán a vakszerencsének köszönhette, hogy ilyen pozitív fordulatot vettek a dolgok. A vakszerencse sodorta mellé Lily Parkert, aki azonnal, kérdés nélkül a barátja lett, és bár akadtak az elmúlt időszakban összezörrenéseik, Mark tudta, érezte, hogy nincs semmi, ami valódi éket verhetne közéjük.

Hát ide juttatta ez a barátság. A Volkovok otthonába, az ellenség táborának a szívébe. Legalábbis azok alapján, amit az idehurcolása és a kihallgatása során elejtett apró megjegyzésekből összerakott.

Mindezt azért, mert akkor, azon a végzetes napon összebarátkozott Lilyvel.

A legendás kvintesszencia, az ötödik elem örökösével.

Aki nem mellesleg egy idióta volt, amiért nem akarta ezt elfogadni.

A kő kezdett felmelegedni az arca alattt. Mark azt latolgatta, vajon megéri-e megmozdulnia ezért a kis enyhülésért, és kockáztatni, hogy még jobban sajogjon minden egyes porcikája. Pont sikerült egy olyan pozíciót találnia, amiben nem kínozta úgy a fájdalom az oldalát, a karját és a fejét.

Hosszas morfondírozás után arra jutott, hogy mégiscsak jobb lesz, ha arrébb kúszik, ám ekkor lépteket hallott a folyosóról. Könnyűek voltak, már-már álomszerűek, és ha nem erősödtek volna a visszhangok, Mark biztosan a híresen élénk fantáziájának a számlájára írja őket.

Fekete bakancs tűnt elő a semmiből. Mark elméje önkéntelenül is megszámolta rajta mind a tizennégy fűzősort. A bakancsot szintén fekete nadrág követte, és épp, amikor már kezdte azt hinni, hogy az illetőn minden fekete, a bőrdzseki alatt szürke pulóvert pillantott meg.

Bőrdzseki, konstatálta némi döbbenettel. Szibériában, a tél végén.

Az előtte álló férfi oldalra billentett fejjel tanulmányozta őt, félhosszú sötétszőke tincsei az arcába lógtak. Egyik szemöldökét enyhén felhúzta, a szája sarkában mintha mosolykezdemény ült volna.

Hiába sajgott mindene, hiába lüktetett a feje, hiába volt az ellenség központjának rideg börtönében, még ezek a tények sem foglalhatták le annyira Mark elméjét, hogy ne nyugtázza, még soha életében nem látott vonzóbb férfit. Éles vonások, hangsúlyos járomcsont – már-már fájdalmas volt a szépsége.