Szerelemprojekt (befejezett)

Harmadik fejezet

Nyugodt léptekkel szelem át az utcát. Kende tartja a bejárati ajtót, a karja alatt bújok át, hogy most már egy fehérre mázolt, lényegében teljesen üres előszobába érkezzek.

– Isten hozott. Jártál már itt?

Az előszobából nyílik egy rendezett nappali, a félkész konyha és egy totál rumlis szoba. A levegőben fa és bútorlakk illata alkot olyan tökéletes párost, hogy az évek óta üresen álló ház máris otthonnak érződik.

– Még soha. Egy vén boszorkány lakott itt előtted, sosem köszönt vissza és állandóan panaszkodott rám az anyukámnak. Pedig ha valaki, én aztán problémamentes tini voltam.

Kende igyekszik visszafojtani a röhögését.

– Ő a nagymamám.

Egy kicsit eltátom a számat, aztán gyorsan mentem, amit lehet.

– Hát, tudod, nem is volt olyan szörnyű...

– Sosem hagyott gyümölcsöt enni a fáiról és sütit sem sütött. Ha hozzáértünk a csipkéihez, agybajt kapott – emlékezik Kende vigyorogva.

– Hol van most?

– Egy otthonban él és ugyanolyan házsártos.

Megöltem a hangulatot. Megköszörülöm a torkom, hogy ne kelljen a temetői csendet hallgatni.

– Akkor... körbevezetsz?

Kende már mozdul is, de azért a mosolygást nem hagyja abba.

– Ez a konyha – lép a hozzá legközelebb eső helyiségbe. A falakon vibráló, fekete-barna tapéta, a padlón mozaikos, bézs járólap. Már csak maga a konyhabútor hiányzik, a síneket és a konnektorokat leszámítva viszont semmi nyoma.

– Ühüm.

– Arra van a nappali... Amúgy, nem sértés, de nem tartod furának, hogy a barátságunk ígéretes kezdete ellenére még be sem mutatkoztál?

– Valóban nem? – kérdezek vissza élesen. Szerintem bemutatkoztam. Valószínűleg ő is emlékszik. – Ha a nevemre gondolsz, Antónia vagyok, bár ezt már úgyis tudod. HR-esként dolgozom egy szállodánál. Feltételezem, erről is hallottál.

– Jaja, mindegyik szomszéd beszédes volt. Vagyis, majdnem mindegyik.

– Van olyan, amit még nem tudsz rólam, és szívesen megkérdeznéd személyesen? – vonom fel a szemöldököm. Kende kis mosollyal, hitetlenkedve ingatja a fejét, aztán a nappaliba irányít.

Torkomon akadnak a kötekedő szavak. A helyiség atmoszférája azonnal magával ragad: a hajópadló, a kandalló, a homokszínű kanapé és a tutira kézzel szőtt szőnyeg összhatása lehengerel.

A felújítás ellenére minden olyan rendezett, nem hevernek holmik szanaszét és nem áll hegyekben a por: itt egy összeszedett ember lakik.

– Mintha azt említetted volna, hogy segítségre van szükséged. De itt... fantasztikusan szép minden.

– Köszönöm. Ez az első alkalom, hogy kedves vagy velem.

Ebbe belepirulok. Nem arról van szó, hogy nem szeretem az embereket. Azért vagyok kaktusz, hogy senki se jöhessen túl közel. Ha nem akarnak sokáig velem maradni, az én dolgomat könnyítik meg. Nem fogok ragaszkodni hozzájuk, és ezért nem is fáj majd, ha elválnak az útjaink.

Kende megköszörüli a torkát. Sejti, hogy ezzel valamibe beletenyerelt. Én is érzem, és nem tudok felszólalni ellene.

– Nos, a segítség... Megjött a konyhabútorom. Tudod, hogyan működik a csavarbehajtó?