𝑰𝒏𝒔𝒐𝒎𝒏𝒊𝒂 | ᵈᵃᵇⁱ ˣ ʰᵃʷᵏˢ✾

6.🥀

Touya reggel a visongó ébresztő hangjára kelt, a teste ismét lángolt, fájdalmában beharapta az ajkait és a kezével azonnal az éjjeliszekrényen kezdett kotorászni. A szemeit összeszorította és felordított. A másik kezével erősen a paplanjába mart, míg végül megváltásként érte mikor az ujjaival súrolta a gyógyszeres dobozát. A kezébe vette, majd erőfeszítéssel felült, és lecsavarta annak a tetejét. Kivett belőle egy darabot, és az ajkai közé vette. Bár száraz volt a szája, víz nélkül nyelte le, úgy érezte, mintha a gyógyszer végigsúrolta volna a torkát a nyelés közben. Zihálva engedte magát vissza az ágyra. A csupasz felsőtestéhez ért, amely annyira forró volt, hogy megégette az ujjait. A párnája mellett lévő palackhoz nyúlt, amit okkal nem használt fel a fájdalomcsillapító lenyeléséhez, amely annyira erős volt, hogy képes volt csökkenteni a fájdalmait.
Lecsavarta az üveg kupakját, az ujjai gyengék voltak és remegtek, de sikerült neki.
A palack egész tartalmát a mellkasára öntötte. Forrt rajta a víz, a testéről gőz szállt fel a plafon felé. Erre ő elnevette magát, keserves nevetésben tört ki.

A gyönyörért cserébe, tényleg megérné ez a szenvedés?

.

- Jobban érzed magad? - Sétált be abba a szobába Endeavor, ahová behozta még a szőke fiút tegnap. Este megmosdatta őt, és új ruhákat adott neki. Takami félig ébren volt, de alig emlékezett ezekre. Nem tudta, hogyan került az első számú hős házába, vagy azt, hogy miért.

- Ühm. - Bólintott aprót. - Hogyan...? - Kezdett volna bele, ám Endeavor közbevágott.

- Emlékszel arra, hogy tegnap megküzdöttél a fiammal, igaz? - Tette fel a legfontosabb kérdést, aminek hallatán Takami szinte sokkot kapott. A mellkasa összeszorult, és elöntötte azt az aggodalom parányi szikrája.

- Ugye jól van? - Kiáltott fel, az arca tükrözte a jelenlegi lelki világát. Bolond volt, nem a saját épségét féltette elsősorban, az nem érdekelte. Hiszen ilyen az, ha kedvel valakit az ember, naiv és gyámoltalan.

- Vicces fiú vagy te... - Rakta keresztbe a mellkasa előtt a kezeit Enji. - Biztos vagyok abban, hogy nem ezt kellene kérdeznie valakinek, akit ropogósra sütöttek.

- Jól van? - Ismételte meg a kérdését, ezúttal komoly hangétellel.

- Jól. - Bólintott erre, bár nem értette őt. Viszont megbizonyosodott arról, hogy amit a titkára mondott, igaz volt. Éjjel, miután elaludt, közelebbről is megnézte Takami arcát. A hasonlóság tagadhatatlan volt, és ha ezt összekötötte a múltbéli viselkedésével, már biztos volt abban, hogy ő az a fiú. Pontosan ugyanolyan volt, csak felnőtt. - Feltételezem... - Kezdett bele. - Jól gondolom, hogy megsebezted őt.

- Megsebeztem. - Harapta be az ajkait és bűnbánóan a paplanra tekintett. - Nem akartam olyan mély vágást ejteni... - Próbált magyarázatot adni, talán még önmagának is. - Amint beléptem a körbe, elindítottam felé az egyik tollam, nem számítottam rá, hogy ő is azonnal támadni fog. Csak azt akartam, hogy erősnek tekintsen, hogy felfigyeljen rám, de amikor beborította a testem a tűz, elveszítettem az uralmat. - Engedte a fogait egyre mélyebben az  ajkaiba, ezzel visszatartva a szeméből kitörni kívánó könnyeket. - És véletlen... Azt hiszem. - Tekintet fel a szívében élő férfinek az édesapjára. - Hogy én... - Remegett meg a hangja. - Felvágtam az egész alkarját! - Tört ki belőle végül a fájdalmas vallomás. Annak a tudata, hogy esetleg kicsi fájdalmat is okozott a kedvesének, keserű volt.

- Kis haragot sem táplálsz iránta? - Hökkent meg Enji, kisebb bűntudat is elfogta, ahogy ráébredt arra, hogy ez a fiú mindenek elé helyezte a fiát. Fontosabb volt neki az ő épsége, mint a sajátja. És ez ezért volt rá ekkora hatással, mert ő, mint apa, nem tett ilyet. Soha nem helyezte előtérbe a fiát, de gyermekkorában, még csak egy pillantást sem ajándékozott neki. Pedig ennek alapnak kellett volna lennie. Késő volt megbánnia, de mégis úgy érezte, valamit még tehet.