A Végzet asszonya //POTC ff//befejezett

Régi ismerősök, 1. rész

Halk csobbanás jelzi, hogy fejest ugrok a vízbe. Először kellemetlen vizet lélegezni, de pár másodperc alatt megszokom. Nagyokat pislogok, és a félszirénség másik előnye is előjön; már tisztán is látok a víz alatt. Még jobban is, mint normálisan. A legapróbb mozgást is észreveszem, így nem nehéz megtalálnom a Bolygó Hollandit. Mielőtt a nyomába erednék, még kicsit fickándozok a víz alatt, és dörzsölgetem a bőrömet, hogy lejöjjön a festék. Amikor elég tisztának ítélem magam ahhoz, hogy ne húzzak magam után kilométeres festékcsíkot, teljes erőmből tempózni kezdek. A Bolgyó Hollandinak azonban rengeteg az egérútja. Szem elől nem tévesztem őket, de utol sem tudom érni a lidércként előttem lebegő, csontvázszerű bárkát. "Jobb is így, legalább tuti nem vesznek észre"- gondolom.
Így hát tartom a tisztes távolságot. Eddig pihenő élénk fantáziám beindul, így, hogy elüssem az időt, megpróbálom elképzelni a félig hal legénységet. Igen, láttam már őket, de ki jegyzi meg azt a rengeteg filézett szusit, amikor a kapitányuk, a legrosszabb arc éppen meg akarja ölni?
Lelki szemeim előtt egy csomó kagylófejű, cápavigyorú, lepényhaltestű, zseléhalarcú és ehhez hasonló csoda lebeg. Alig bírom visszafojtani a nevetést. Jó dolog ez a képzelődés, csinálhatnám gyakrabban.
Az első pár órában ilyenekkel ütöm agyon az időt, így egész gyorsan el is repül. Még így agyonütve is száguld, milyen ügyes ez az idő!
Aztán már kifogyok az ötletekből, ezért tengerésznótákat kezdek magamban énekelni. Azonban ez sem valami szórakoztató, így hamar megunom. Jobb híján a visszatért emlékeim közt kutakodok. Rájövök, hogy mivel is tölthetem hasznosan az időt. Megpróbálom felidézni a Davy Jonesról alkotott képemet. Minden egyes harcunkat alaposan végiggondolom, hátha sikerül felismernem a gyengeségeit, ami azért sokat segítene a megölésében. Azonban ilyesmiket nem találok. Az apám halálosan pontos, mint a lendületből kilőtt nyílvessző, ami sebészi pontossággal hasítja félbe az előzőt. Valakitől kellett örökölnöm, hogy ilyen tökéletes vagyok.
Az egyetlen fogás, amit találhatnék apámon, a magánélete. De ezt hogy használhatnám ki? Kardvívás közben kezdjek el pszichológust játszani vele? Végül is, felemlegethetem a múltat, amivel talán sikerül kizökkentenem. Ez jó. Ezt megjegyeztem.
A felfedezéstől magabiztosabb leszek. Úgy döntök, kockáztatok és közelebb megyek. Gyorsabb tempóra váltok. Nem is olyan rossz ez a félszirénség. Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de kösz, anya.
Amikor már csak pár méterrel vagyok a Hollandi mögött, és még mindig nem vesznek észre, zseniális ötletem támad. Nem fáradok el az úszásban, de potyautaskodni még jobb lenne, nem igaz?
Más nem merné megtenni. De én nem más vagyok, hanem a nagy Freya Lestor. Egyre közelebb megyek, és már érzem is a tengernyi adrenalin áramlását minden sejtemben. Már csak egy méter. Már csak egy karnyújtás.
Belekapaszkodok az algás, enyhén korhadt fába. Arra számítok, hogy olyan lesz mint egy kissé kemény, vizes szivacsba markolni, és bennemarad az ujjlenyomatom, de ezek szerint az átok valamilyen értelemben a hajóra is vonatkozik.
Valami furcsa, megmagyarázhatatlan erőt érzek magam körül, amit eddig soha. Nem is, egyszer már tapasztaltam ilyesmit. Ugyanezen a hajón. Azonban akkor éppen loptam apámtól, ő pedig meg akart ölni, úgyhogy nem töprengtem rajta sokat. Azonban most pár másodperc gondolkodás is elég volt, hogy rájöjjek: az átkot érzem. Biztos valami sziréncucc ez is.
Meglepő, hogy a Véres Tengeren nem éreztem semmit. Az az átok csak mese lenne? Ne már, pedig reméltem, hogy a vízbe dobásomért megbűnhődnek azok a barmok!
Igyekszem figyelmen kívül hagyni az átok okozta ingert, mintha egy plusz érzékszervemet akarnám bezárni. Arra kell koncentrálnom, hogy rejtekhelyet találjak, ahol potyautaskodhatok.
A hajó szerencsére tele van egy csomó felesleges, csicsás faragással a hátulján, így ott kényelmesen elücsöröghetek az út hátralevő részében. Ússzon a cápa, én biztos nem fogok.
A Krakenre, hozhattam volna valami ennivalót! Vagy rumot. Mondjuk, az átázott kétszersültért nem vagyok odáig. De a rumot leht vízálló palackba tenni. Tényleg, és nálam itt is van a légmentesen záró kulacsom. Freya, te hülye, miért nem hoztál inni?
Elképzelem, ahogy kinyitom a palackot, az áramlat elviszi a piát, én pedig az öklömet rázom utána. A gondolatra elmosolyodok. Jobb is, hogy nem hoztam semmit.
Pár óra múlva azonban megváltozik a véleményem. Még az átázott kétszersültet is megenném, annyira éhes vagyok. Azzal próbálom nyugtatgatni magam, hogy még jó, hogy ilyen zseniális vagyok, különben ilyen éhesen kéne úsznom, ami sokkal rosszabb lenne. De hát ez sovány vigasz. Ha a zsenialitást meg lehetne enni, szerintem holnapra már analfabéta lennék. De éhes is, mert még az én hatalmas eszem sem érhet fel az étvágyammal.
"Inkább maradok éhes zseni -töprengek- Bár a kaja mindig a gyengeségem volt, úgyhogy egy idő után tuti kísértésbe esnék. Még jó, hogy a zsenialitást nem lehet megenni."
Pár óra elteltével már a zseniális humorom is úgy eltűnik, mintha megettem volna. De az éhségem nem enyhül, mert nem ettem semmit. Aztán elvesztem az időérzékemet is.
Éppen a szemkáprázás okozta színes karikák a szemem előtt járt táncát csodálom, amikor érzem, hogy emelkedni kezdünk. Eleinte csak azon gondolkozom, hogy most hallucinálok az éhségtől, vagy tényleg közelebb van a felszín. Már amennyire a karikáktól látom, természetesen.
Az arcom előtt hadonászok a kezemmel, hogy elhessegessem a színes izécskéket, és beletelik egy kis időbe, mire leesik, hogy ez nem használ semmit. Mégis megettem volna a zsenialitásomat?
Meddő töprengésemet az szakítja félbe, hogy az én fejem is kibukkan a tengerből. Gyorsan vissza is ugrok a hullámok közé, mielőtt észrevennének. A hirtelen mozdulattól a szédelgés és a szemkáprázás erősödik. Várok pár másodpercet, amíg enyhül, és lejjebb úszok. Onnan, ahol vagyok, három hajót látok. A Hollandit, aminek algás fenekét így is felismerem, és még kettőt, amiket így nem tudok beazonosítani.
"Légyszi, legyen az egyik a Fekete Gyöngy"- imádkozom magamban, aztán rájövök, hogy ateista vagyok, ezért abbahagyom.
Találomra elkezdek úszni az egyik hajó felé. Amikor kibukkanok mellette, kicsúszik a számon egy halk szitkozódás. (Egyik percben imádkozok, a másikban káromkodok. Szép.)
Ugyanis a hajókorlát mögül egy ismerős arc néz rám. Fehér paróka, tenyérbe mászó kép, mélyen ülő, vizenyős szemek. Mikor is találkoztunk utoljára? Ja, megvan! Amikor tizenhét éves koromban egy tűzforró, "P" alakú izét nyomott a karomra. Ó, a régi szép idők!
-Kalóz a vízben!- üvölti a legénységének Norrington.
-Picsába- jegyzem meg kultúráltan, amikor minden próbálkozásom ellenére belegabalyodok a halászhálóba, és a lábamnál fogva rángatnak fel a fedélzetre.