Top of The World

𝐶ℎ𝑎𝑝𝑡𝑒𝑟 𝑆𝑖𝑥

Haha jobb később, mint soha, nemde? 🤍
Rettentően sajnálom a szó nélküli eltűnésemet, sokan írtatok (amin meglepődtem nem is kicsit), hogy minden rendben van e velem, hova tűntem. 🥺 Minden a legnagyobb rendben van, egyszerűen csak semmi időm kb a dolgaimra, most is épp csak azért tudok posztolni mert kicsit lebetegedtem és így nem megyek dolgozni még pár napig tuti. 😔
Nos, ami pedig a részeket illeti, nem tudok semmit biztosra, úgyhogy ha nem is ilyen nagy kihagyással de remélhetőleg néha-néha tudok neki egy kis időt szentelni és hozni a következőket.
Addig is vigyázzatok magatokra! 🤍
___________________________________

- Most ugye viccelsz? - bámulok tátott szájjal a kocsi belsejére, aztán megrázom a fejem. - Én nem vagyok méltó ilyen ülésre ülni - fokozom. Egyik ujjammal megbököm a bőrt, de nem erősen, nehogy a végén kiszakadjon és ki kelljen fizetnem. Egyáltalán ki tud az ilyen szakadni? Szerintem többet ér a hátsóülés mint az egész reggelizőm...

- Ne nyavajogj már, csak ugorj be - nevet ki Louis és már be is huppan a vezetőoldalra. - Kösz, menj vissza a hotelba - fordul a sofőrhöz, akit kitessékelt a kocsiból és elfoglalta a helyét. A férfi egy néma bólintással indul meg a járdán az egyik irányba, mire kérdőn nézek be az autóba.

- Miért küldted el?

- Nincs szükségem sofőrre - feleli és megütögeti az anyósülést, hátha akkor előbb beülök.

- És csak így elküldöd?

- Miért mit kéne csinálnom? - kérdezi ismét megpaskolva a helyemet.

- Miért nem vittük vissza a hotelbe mi?

- Már mindegy, megy busszal - vonja meg a vállát, mint akit cseppet sem érdekel mi lesz a férfivel. - Beülnél végre?

Egy lemondó sóhaj kíséretében hátat fordítok az ajtónak és először óvatosan leereszkedem a világos ülésre, majd kihajolok a kocsiból és kikötöm a cipőimet.

- Mit művelsz? - hajol előre egy kicsit, hogy lássa a kezeim.

- Ez a kárpit többet ér mint az életem, nem fogom összekoszolni - jelentem ki és lerángatom az olcsó lábbelit, majd fejjel felfelé elhelyezem a lábaimnál, mielőtt még becsuknám az ajtót. - Mehetünk - bólintok és felé fordulok.

Louis egy szórakozott pillantással nyugtázza a dolgot, nem szól inkább semmit, csak beindítja a motort.

- Ez a hang zene füleimnek - élvezem csukott szemmel.

- És még nem is hallottad milyen, mikor elindulok - biccent lelkesen aztán meg is teszi és kihajt a főútra, miközben én csak ámulva kapkodom a fejem az izgalomtól, hogy egy ilyen kocsiban ülhetek.

- Zavar a rádió? - érdeklődik, de meg sem várja a válaszom, bekapcsolja.

- Áh, szóval ilyen hangja van a gazdagságnak - jegyzem meg a hangszórók minőségére utalva, miközben az övem is becsatolom. Óvatosan hátradőlök a kényelmes ülésbe és tanulmányozni kezdem az autó belsejét. A látvány valami elképesztő, mindenből árad a luxus. - Hány autód van?

- Amit rendszeresen használok az három - feleli egy pillanatra felém fordulva, amitől görcsbe rándul a gyomrom. Nem szeretem ha a sofőr nem az utat nézi, erről pedig csakis a baleset tehet. - Általában bérelek autót, mert kihasználatlanság miatt úgyis csak a garázsban fog állni - ismét rám pillant.

- Megtennéd, hogy nem nézel rám? - kérdezem és egy pillanatra behunyom a szemem.

- Miért? - kérdezi azonnal, semmit nem értve.