Kapj el! II.-A Woods Cheer története

3.RÉSZ: Egy jó csapatkapitány

Alig pár óra alvás után kipattant a szemem reggel. Felriadtam néhány pohár összeütközésére. Lerántottam magamról a takarót, és rohantam is kifelé az ajtón. Még teljesen sötét volt kinn. Vakon szedtem lefelé a fokokat, mindenféle felöltözés, vagy időbeli tájékozódás nélkül. Kitapogattam a kulcsot a szekrény tetején, és már éppen a zárba próbáltam beletenni, amikor Fallon kilépett a fürdőszobából.

-Te meg?-meredt rám- Még csak háromnegyed öt van.

-Mi?-fordultam az óra felé

-Csak a reggeli megbeszélés miatt keltem korán, és amennyiben nem te tartod a mait akkor egészen  nyugodtan vissza fekhetsz.

-Nem, nem én tartom. Ma Lora a soros!

Ekkor tudatosult benne, hogy valójában milyen korán is van. Két út állt előttem. Az egyik az, hogy elmegyek aludni még legalább egy órácskát, a másik pedig, hogy iszok egy kávét és kezdek valamit magammal. Már akkor elcsúsztam rengeteg a teendővel. Se kész koreográfiám, se ruhatervem, se összevágott zeném, se semmim. Csak a kész káosz!

-Igyunk egy kávét, aztán mindenki menjen a dolgára!- léptem a konyhapult mellé

-Én is kérek!-jött ki a szobájából Diego

Szinte némán ültünk a konyhasziget mellett. Alig bírtam felnézni a bögrémből. Végig azon morfondíroztam, hogy milyen jól néz ki egymás mellett, a majdnem teljesen fekete kávém és a fehér műanyag kanalam. Elmerültem a kevergetés okozta örvény látványában. Annyira szép és egységes volt. Aztán eszembe jutott... Ez olyan, mint egy különleges forgó elem... 

Teljesen átkattant az agyam. Hirtelen mindenben a lehetséges koreográfia részeket láttam. Azon agyaltam, hogyan lehetne mindent egy zárt kör alakja köré felépíteni. Otthagytam Lonniet és Diegot az asztalnál és felrohantam a szobámba. Előkaptam a tegnap megírt cetliket és azokból próbálkoztam inspirálódni.

 Már az első kezeim közé kerülő papírdarabka is izgalmasan indult. Max ecsetelte, hogy mennyire meghatározó élménye volt egy vidámparkban, amikor még kicsi volt. Elkeveredett a szülei mellől a húgával. Alig volt még tíz éves, így fogalma sem volt, hogy mit kezdjen magával. Arra gondolt, hogy majd a körhinta tetején belátják az egész helyet és megtalálja a szüleit. Végül fel sem engedték felnőtt felügyelete nélkül, de valahogy csak visszataláltak egymáshoz.

Másodjára egy nagyon vicces történetet olvastam el, amiben Alice a testvére első születésnapján alakított egy hatalmasat, néhány hullahoppkarika segítségével.

A következő cetlin Delia avatott be a megfelelési kényszerérbe. Sokáig hezitált, hogy énekes, vagy szurkoló szeretne lenni, mert a szülei mindenképpen döntés elé állították. Így ez a tábor valószínűleg az utolsó lehetősége ebben a sportban.

Dakota története sem volt boldogabb. Arról az időszakról mesélt, amikor elváltak a szülei. Az apja egyik napról a másikra eltűnt. Anyagilag nehéz idők elé néztek. Csak hónapokkal később derült ki, hogy az apja egészen Olaszországig menekül, az új barátnőjéhez. Ő pedig, mint a legnagyobb gyerek iskola mellett dolgozott, hogy a kicsiknek mindene meglegyen.

Rengeteg történeten meghatódtam. Igazából örültem ,hogy megbíznak bennem és elmondanak olyan információkat és szituációkat amikből táplálkozni tud a koreográfia. Ezekből kiindulva nagyjából fél óra elteltével elkészült az egész versenyprogram alapja. Próbáltam egy nap tapasztalatai alapján összerakni a talajakrobatikát, az összes ugrást, emelést és dobást. Már csak a záróelemen törtem az agyamat amikor Paul benyitott a szobába.

-Jó reggelt!-mosolyodott el

Még a tegnap esti ruhája volt rajta. Ugyanaz a csúnya, gúnyos citromsárga rövidnadrág. A haja minden rádiófrekvenciát befogott, olyannyira szerteágazóan állt az égfelé. Biztató arckifejezéssel, mégis bambán bámult felém, mintha nem is tudná miért nyitott be.