Piros csipke

Első

Hua Cheng a negyedik sminkesét dobta ki. Tudta, hogy menedzsere nemsokára keres másikat, nem érdekelte. Belebújt telefonjába és csak görgette a közösségi oldalakat. Egyik unalmasabb volt, mint a másik, mégsem keresett mást, amivel szívesebben töltötte idejét. Mindjárt fellépés. De már nem volt ugyanaz, mint az elején... rutinból mentek a dalok, rutinból fordult el a szerelmes számnál, mintha... de semmi. Pont, ahogy érezte magát, üresnek, fásultnak és fáradtnak. Nyílt az ajtó. Fel sem nézett telefonjából.

- Elnézést... – kezdett bele.

- Ez gyors volt. Na, csináljon meg, aztán mehet...

- Csináljam meg..?!

- A sminket.

- Én nem...

- Igyekezzen!

- Rendben.

A tag elé lépett, felemelte fejét, becsukta szemét, várt. Megfogta állát és ide- oda forgatta fejét, de semmit sem kent rá, vitt fel, pacsmagolt, csak nézte. Végül ajkaira jutott, valami.

- Kész.

- Ennyi? – kérdezte, közben kinyitotta szemét. A barna egészen különös árnyalata nézett vissza rá.

- Egy ilyen szép arcot kár mással összemaszatolni. – mosolyodott el. Hua Cheng szíve felgyorsult.

- El fog kenődni...- kötözködött.

- Nem fog.

- De, mindig el szokott. – húzta félmosolyra ajkait.

- Ide egy teszt kell...- és mielőtt visszakérdezhetett volna miféle, a férfi elnémította. Ajka vadul ostromolta övéit, ahogy mélyült csókjuk, úgy vált egyre érdektelenebbé mi kenődik, hova. Már teljesen fölé magasodott, székének karfáján támaszkodva és Hua Cheng ezt nagyon élvezte. Vére felpezsdült, ágyéka folytatást követelt, mire keze elindult volna, kopogtak.

- Egy perc és showtime! – hallotta egy ismeretlen hangját. A férfi elengedte, amit csalódottan vett tudomásul. Végignézett rajta.

- Nem kenődött el... – mosolygott.

- Furcsa egy sminkest kaptam...

- Nem vagyok sminkmester – vágott a szavába. – Jó éneklést! – azzal faképnél hagyta. Becsukott ajtót nézte még egy darabig, aztán felnevetett. A nevét sem mondta meg! Belenézett a tükörbe, semmit sem vitt fel arcára. Asztalán egyetlen, szokványos, alsó árkategóriás ajakápoló hevert. Újra nevetett. Szinte kirepült a színpadra. Menedzsere elkapta.

- Az előbb küldtem be hozzád az egyik takarítót, odaért?

- Hogy néz ki?

- Kicsit alacsonyabb nálad, barna szem, barna haj.

- Volt nálam.

- Ahhoz képest elég jó kedved van...

- Miért?

- Vagyis nem mondta el, amit üzentem...

- Nem.

- Lemondták a többi fellépésed. Ez az utolsó.

- Miért? – kérdezte, jó kedve még mindig nem hagyta el.

- Nem fogytak a jegyek. És hát....

- És hát..mi?

- Már én is akartam javasolni egy kis szünetet... hiányzik a tűz, ami olyan sikeressé tett.

- Csak máshova költözött. Hogy hívják ezt a takarítót?

- Nem tudom...

- Kösz.

Kilépett a színpadra. Mosolygott, régóta, igazán. Mielőtt belekezdett a dalba, beszélni kezdett. Itt sem voltak sokan, nem foglalkozott vele. Őt kereste, aki a tűzét őrizte és ő nem is tudta.

- Kedves Rajongóim! Engedjétek meg, hogy pár szót szóljak valakihez. Ez nem más, mint az új sminkmesterem, ez az este neked szól, gege...

Felcsendült az első dal. Évszázadoknak érezte az elmúlt éveket, amióta nem énekelt így.

Xie Lian az ajtóból fordult vissza. Beugró volt az estére, hazaküldték, mert sokan voltak, mindenki ráért az ingyen koncertre. Megbabonázva hallgatta Hua Chenget, ahogy beszélt, amit mondott és utána ahogy énekelt! Miatta? Neki? Mikor kijött vagy inkább kiszaladt már ő sem tudta, mitől volt olyan bátor. Úgy érezte neki nagyobb szüksége volt erre a csókra, vagy mégsem?