"A börtön szar. Ártatlanul börtönben lenni még szarabb. Az életem igazságtalan és veszélyes.
A jövőm törékeny és kilátástalan, a jelen pedig a földi poklot jelenti számomra. Legnagyobb értéket a levegő jelenti számomra, bár a cellám rácsai mögött et...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
- Ezek a festmények még mindig elképesztőek - kora délután a galériában egymás mellett sétáltunk, miközben Aaron a festményekről mesélt nekem. Nem gondoltam volna, hogy érdekli őt a művészet, ezért rajongással töltött el minden gondolata és információ, amit a szögre akasztott olajfestményekről mesélt el nekem. A festmények valóban egyediek és színesek voltak. Nem voltam szakértő, de mintha éreztem volna, hogy mit érzett alkotója, mikor lefestette őket. Az egymás mellett sorakozó festmények kiegészítették a helyiség tisztaságát és egyedi stílusát. Olyan volt mint egy aranyszínű szoba, amiben csak festmények lógnak, ezért hasonlított egy kiállításra egy múzeumban. A szoba nagyon világos volt, a természetes fény beszökött a plafontól a padlóig nyúló tiszta üvegen ami elválasztotta a modern galériát a természettől.
- Örülök, hogy tetszenek neked - figyeltem Aaron kezére, amivel a kezemet fogta. Nem tudtam eldönteni, hogy most mi van köztünk. Mintha eldöntöttük volna, hogy többet szeretnénk a másiktól, de nem vagyunk olyan határozottak, hogy konkrétan a másik tudtára adjuk, hogy mit is szeretnénk, ezért inkább csak lassan közeledtünk a másikhoz. Én élveztem ezt a lassú játékot, kicsit megijesztett, de egyébként csak jobban csalogatott Aaron felé, aki mindvégig udvarias és figyelmes volt velem.
- Nem tudtam, hogy érdekel téged a művészet - megálltam előtte, közben nem engedte el a kezem. Jó érzés volt az érintése, a meleg keze a bőrömön. Megbíztam benne és nem féltem. Talán a mi történetünk tényleg a megbocsátásról és a feledésről fog szólni. Talán a mi esetünk lesz az élő példa arra, hogy a szeretet minden akadályt legyőz. Lehet, hogy az én feladatom az, hogy engedjem közel magamhoz azt az embert, akinek a szenvedésem köszönhetem? Lehet, hogy ezt tűzte ki nekem a sors? Megtanít arra, hogy milyen, mikor két ember igazán szereti egymást?
Megbocsátás...
Felejtés...
Igaz szeretet...
- A nagyapám volt igazi rajongója a művészetnek - pillantott a kezünkre. Néztem, hogy hüvelykujjával megsimítja a kézfejemet. Apró érintés volt, mégis tele volt szeretettel és odaadással. - Kívülről nagyon veszélyes embernek tűnt, de belülről szelíd volt, mint egy kölyökkutya!
- Akárcsak te - néztem végig rajta. Erre nem számított, ezért elengedte a kezem és mosolyogva lépett hátra egy lépést.
- Magyarázd meg kérlek - fonta össze a kezét. A pillantásától minden nő zavarba jönne, de valamiért már nem zavart, inkább csábított, hogy olyan mélyen nézzek a szemébe, ahogy ő velem teszi. Csábított arra, hogy vegyem fel a játékot és viszonozzam a szemkontaktusba rejtett vonzalmat.
- Amikor rád nézek akkor félelmet keltesz bennem, úgy érzem, hogy jobb minél távolabb lenni tőled, de amikor veled beszélek akkor...minden olyan természetes és nyugodt - fürkésztem az arcát, miközben közelebb lépett hozzám. Tekintetével az ajkamat és a szememet fürkészte, olyan volt, mintha most szeretné átlépni a határt, amit meghúztunk. Néztem, hogy kicsit közelebb hajol, kezével lassan a fülem mögé tűr egy kósza hajtincset. Hihetetlen, hogy ez az apró mozdulat is milyen érzéseket tud kiváltani belőlem. A szívem mintha reagálna a közelségére, szinte kiugrott a helyéről. - Néha nagyon arrogáns és taszító vagy, néha pedig... - suttogtam az ajkát nézve. - Udvarias és érzéki - nyeltem, miközben oldalra biccentette a fejét. - Ez miatt nem tudok kiigazodni rajtad - fürkésztem az ajkát, ami csak pár centiméterre volt tőlem. Csak egy apró mozdulat és az ajkunk összeér, de nem sietett. Gondolkozott és várt, hogy mit reagálok az intim közelségére. Igen, nekem ez már azt jelentette.
